TOPliszt - Liszt Olivér konyhablogja

Múzeum Cukrászda - élet a Kőleves kert előtt, a City Grill után.

Törzshelyek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfogyott a búzasör íze,
elmosódott a puncstorta színe, elsuhant
a korhelysali és én nem mentem utána
a kiskörút egyre mélyebb erdejében…

A Rákóczi pékség közelgő bezárása gyorsan ráébresztett arra, hogy az élet milyen mulandó: tegnap még egymás után küldtük le a tengerész fröccsöket (sör + benne rum vagy vodka) a tatai Tó presszóban, ma már gyerekbarát helyeket keresünk a szombat délutáni be(ki)üléshez, észre sem vesszük, és holnap talán már minket kell tisztába tenni. De akárhány tavaszt is láttunk már, tarthat bárhol az életgörbénk, van valami, amire bármikor támaszkodhatunk: az asztal, a mindenkori törzshelyünkön. Általánosban ezen az asztalon még többnyire csak pingpongoztunk a Néphadsereg téren (most Honvéd tér), majd 7-8-ikban csalamádés hamburgert ettünk felette az Alkotmány utcai City Grillben (most ír söröző), később teásbögrét és forró csokis csészét pihentettünk rajta a Puskin utcai Erdős caféban, míg végül eljutottunk a Törzsasztalhoz, amit életünkben először felnőtt módjára használtunk (és most nem a puncstortára gondolok): sörrel és tequilával koccintottunk, csajoztunk, szakítottunk és kibékültünk felette. Ez az asztal a Múzeum körúton van, és a helyet úgy hívják Múzeum Cukrászda.

muzeum.jpg(Na ki tudja, mi hiányzik a képről? és most nem a kint ülő angol turista elmosott arcára gondolok.)

Gondolom ennyiből már ki is derült, hogy nem a nevéért szerettük. Hiszen milyen tízen-huszonéves az, akinek egy cukrászda a törzshelye. De a Múzeum számunkra nemcsak egy cukrászda volt és nem a habos kakaó és profiterol miatt szoktunk oda. Hanem elsősorban azért, mert közel volt. Annyira közel, hogy egy fizikaóra alatt kényelmesen meg lehetett inni egy kávét. Aztán ha már a matekóra is kimaradt, akkor még egy tea is belefért. És ha már a tesinek is vége volt délután, akkor jöhetett a búzasör (Ilzer, monori főzde). Mert mi már akkor búzasöröztünk, amikor Pesten még azt sem tudták, hogy van ilyen. (Lehet, nagyképűen hangzik, de nem annyira, mintha azt mondanánk, hogy mi már akkor fent voltunk a facebookon, amikor Zuckenberg még csak gimiben ismerkedett a programozással.) A közelsége mellett a legnagyobb erénye az a Múzeumnak, hogy éjjel-nappal nyitva van. (Mint a Rákóczi pékség, csak itt még le is lehetett ülni és a pincérek is kedvesek). Szép lassan, napról-napra lopta be magát a hétköznapjainkba ez a pár négyzetméternyi nyugalom. Amit nem is a szépségért szerettünk, mert a Múzeum egyszerűen nem szép. Mi lehet a menő a tükörlambériában, a szűkös asztalokban és a vécé felé vezető nyaktörő lépcsőben? De a pincérek menők voltak, a fehér ing és a csokornyakkendő ellenére is, és nem utolsósorban felnőttként kezeltek minket. Pl. Attila, a Múzeum sármőre, aki már akkor BMW-vel járt, amikor nekünk még a Polskink sem volt meg. Attila haverként kezelt mindenkit, lepacsizott velünk és előre tudta, ki-mit kér. Vagy a bajszos pincér, Józsi egy igazi karakter: egyik este olyan sűrűn voltak az asztalok, hogy egy rossz időben hátratolt széklábban teli tálcával a kezében perecelt el a Múzeum teljes közönsége előtt. És ami ezután elhagyta a száját, abba még egy liberális NMHH-s is belepirulna. Mondhatni Józsi kellő közvetlenséggel kezelte a hirtelen kialakult helyzetet, mintha csak a saját nappalijában zakózott volna el egy lábatlankodó (látatlankodó?) komondorban.

Szóval otthon érezhette itt magát az ember, a törzshelyén a törzspincérekkel a többi törzsvendég között. Mert nem csak mi jártunk ám oda: ott van pl. Szabó Tamás, akivel a nap bármelyik szakában össze lehetett futni valamelyik asztalnál, és akit személyesen egyáltalán nem ismertem sem akkor, sem most, de ahogy azt a törzsvendégek közt illik, mindig biccentettünk egymásnak. Csak sok évvel később egy Old Man’s-beli blueskoncerten szembesültem vele, hogy ez az ember az ország egyik leghíresebb szájharmonika művésze, a Quimby egyik elindítója. Vagy ott van a Katona Színház gárdája, akik egyszer egy premier után ide ültek be lelazítani. Attila mindenkinek Unicumot hozott, mire az egyik színész visszakozott, lévén itt parkol a kocsival a Múzeum előtt. A következő pillanatban Attila már kint volt a másik pincérrel és a színész kispolskiját emelték át a körút külső sávjába, mondván ha nem iszik, feleslegesen foglalja a tuti parkolóhelyet a többi fizetővendég elől. Meggyőző érvek a maradás mellett.

korhely_salata.jpg(A megunhatatlan majonézes korhelysaláta csak annyira csíp, amennyire az embernek erre szüksége van a sör mellé.)

Aztán ahogy múltak az évek és a fizikaórák, majd spec kollok, egyre messze kerültem a kiskörúttól és alámerültem a Király és a Kazinczy utca romkocsmáiban, és Újlipótváros kávézóiban új törzsasztal után kutatva. Nem tudtam, milyen nehéz feladat ez, törzshely nélkül sörözni: mintha minden nap egy új munkahelyen kezdene az ember. Nem lehet könnyelműen káromkodni, mindenkivel tegeződni, papucsba bemenni, mert nem ismerjük a belső viszonyokat, sem az árlistát vagy a pincéreket, de még azt sem, hogy zárható-e vécé, és van-e bent papír. Mindazt, amit csak egy törzshely biztonsága adhat. De hiszem, hogy sosem késő bocsánatot kérni egy elhagyott baráttól, mint ahogy hiszek a megbocsátásban is. Hát bocsánatok kérek Tőled én Múzeum, engedd meg újra, hogy a közeledbe térjek, és összekacsinthassak Veled, valahányszor belép az utcáról egy új kliens, akinek ezek a sztorik mit sem jelentenek.

Címkék:

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!