TOPliszt - Liszt Olivér konyhablogja

Liszt Olivér verhetetlen vinaigrette-je

Márpedig a saláta, az majonézes! – hányszor hallottam ezt a feleségemtől, amikor gyanakvóan szemrevételezte, hogy az éppen elkészíteni kívánt salátából kihagytam a tejfölt vagy a majonézt. Nála a saláta vagy majonézes, vagy ecetes-cukros ezért mindenféle egyéb próbálkozást olyan idegenkedve fogadott, mintha azt mondtam volna neki hajvágáskor, hogy habony árpádos frizurát kérek. De én nem adtam fel, kitartóan készítettem a vinaigrette önteteket a zöldsalátákhoz, amit persze nem szabadott a salátával elkevernem, majd ő tesz rá magának, ha úgy gondolja. Sokáig nem gondolta úgy, hiába próbálkoztam. A lassú víz partot mos startégiát követve nem adtam fel, hétrő-hétre finomítottam a vinaigrette összetevőin míg egyszer eljutottam arra a szintre, hogy kóstolás után fogtam a kész dresszinget és ráöntöttem az egész salátára olyan vakmerőséggel, ahogy az ember tollal írja be a számot a kétesélyes sudoku mezőbe. Bevittem a szobába megkóstoltatni, de nem akartam zavarba hozni azzal, hogy végignézem, milyen arcot vág közben inkább visszamentem a konyhába. Nem tudom hány perc telt el, amikor az üres salátás tállal a kezében bejött a konyhába és azt mondta: Na, ezt most már feltehetnéd a blogra! – ami az Ő fordításában annyit tesz, hogy emberi fogyasztásra tökéletesen alkamas étel született, ami ráadásul elég jó ahhoz, hogy rámenősen mások arcába toljam a receptet.

Pedig a vinaigrette-nek papíron nagyon egyszerű szabályai vannak: 3 rész olajhoz kerül 1 rész ecet, amit jó alaposan összekeverünk (Jamie mindig befőttes üvegben rázta össze őket – én viszont meguntam minden alkalommal egy egész befőttes üveget fedelestül elmosogatni) és ízlés szerint egy csipet sóval vagy borssal ízesítünk. De nekem elhihetitek, nem az a művészet, hogy szóról-szóra a leírás mentén elkészítsünk valamit, hanem az, hogy a végeredménynek ne az legyen az egyetlen értelme, hogy „recept szerint készült” – hanem hogy (mások számára is) ehető legyen. Így addig kísérleteztem a vinaigrette öntettel, amíg a feleségem azt nem mondta, hogy ezt most már minden nap meg tudná enni. Ilyen bókhoz pedig nem is kell olyan sok minden:

ne szégyeljünk kész salátakeveréket használni, amit aztán könnyen felturbózhatunk egy kevés répával, dióval, vagy éppen kecskesajt golyókkal.

Ne szégyelljünk kész salátakeveréket használni (én sem szégyellem, hogy ilyen béna képpel illusztrálom a receptet), amit aztán könnyen felturbózhatunk egy kevés répával, dióval, vagy éppen kecskesajt golyókkal.

Hozzávalók:

  • 4 ek olívaolaj
  • 1 ek balzsamecet
  • 1 kk méz
  • 1 kk dijoni mustár
  • 1 kk citromlé
  • 4 ek hideg víz

Az én vinaigrette receptemnek a lényege, hogy ne legyen se túl olajos, se túl ecetes, se túl ízetlen, se túl édes. Hanem selymesen vonja be a zöldségeket, amitől aztán úgy nyeljük magunkba a salátát, mint Vida Ildikó az angol szótárt. Vagyis mint minden másnál a konyhában, a vinaigrettenél is az egyensúlyon múlik minden. Ezért én a balzsamecet és citromlé savasságát még megtoldottam egy kevés csípős mustárral, de rögtön le is tompítottam egy kevés mézzel. És hogy kellően selymes legyen az öntet, a 3:1-nél picit több olajat használok. És hogy mégse legyen csak olajos a dresszing, az egészet picit felvizezem. Nem sózom és nem borsozom, egész egyszerűen arra jöttem rá, hogy nem passzol a só ehhez az ízvilághoz. És ami a legfontosabb: az egészet kegyetlen homogénre keverem egy kézi habverővel, hogy a végén már fájjon az alkarom. És ha mindez megvan (kb. másfél perc mindenestül) már boríthatjuk is rá a zöldsalátára, reszelt répára, céklára, bármilyen nyers és ehető növényre. Meg fogják hálálni. A növények is. És a feleségünk is.

Címkék: ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!