Péntek este van, rekkenő hőség, eszembe jut minden gyermeki kérdés klasszikusa: a „Mit csinál a szél, amikor nem fúj?”. De tényleg, merre jár most a szél, mert napok óta nincs hír felőle, hogy az esőről már ne is beszéljünk. Ezekkel a semmibe tartó gondolatokkal tekerek elcsigázottan a ferencvárosi Tűzoltó utcában a 33-as kapu után kutatva. Nem várok villogó színes neonfeliratot sem villanyfüzérekkel teliaggatott teraszt, hisz a meghívó is felhívta rá a figyelmem, hogy a menüsor mellett a helyszín is tartogat majd némi „extremitást” magában. Mindezek tudatában sem találom meg elsőre a helyet, és egy kétemeletes ház romos belső udvarában kötöm le még romosabb bringám. Az udvaron roma gyerekek játszanak, vagy inkább csak hűsölnek a betonon, hangos csókolommal vesznek tudomást rólam. Kiderül, hogy egy fél kapualjnyit tévedtem, a Ferencvárosi Tanoda és Közért Ifjúsági Iroda a szomszédban van, a 33/A-ban. Itt működik április óta az első roma lakásétterem, a Romani Platni, akik magukat „csak” antidiszkrimánciós főzőcsoportként aposztrofálják; teljes joggal. Sanyi, a házigazdánk elmondja, hogy miért vagyunk itt, és még inkább, hogy ők miért vannak itt. A kezdeményezés maga roppant egyszerű, a misszió annál nehezebb: közelebb hozni romákat és nem romákat, megismertetni ez utóbbiakkal a roma kultúrát és hétköznapokat a roma konyhán keresztül. Közhelyesnek tűnik? Igen. És időszerű? De még mennyire. Amíg egy „roma” jelzőt Magyarországon egyáltalán használni kell, majd ezután minden esetben magyarázkodni és kontextusba helyezni, hogy ne értsék félre, addig mindenképp.
(További képekért katt IDE! Vagy nézd meg a facebookon!)
Sanyi youtube DJ segítségével rögtön fellazítja a 40 fokos befülledt hangulatot és konyhai segítőivel nekilát az előételek szervírozásához: fokhagymás-paprikás zsírban sült császárhús érkezik egy darab bodaggal. A romák szódás kenyerét, a bodagot már ismertem vanyarci barátainktól: ez egy élesztő nélkül, szódabikarbónával, vízzel és zsírral készített kenyér, amit jobb híján (vagy sütő nem lévén) régen a sparhelt tetején készítettek el. Ezért is ragadt rá még a vakaró név, mert a kenyér szenesre sült alját utólag gyakran vakarták le késsel vagy kézzel. A friss bodag paprikás zsírba tunkolva nem romaként is kiváló, még ebben a tikkatagban is első osztályú sörkorcsolya. A neheze azonban csak ezután jön, malactartó lecsóágyon, petrezselymes főtt krumplival. A malactartó gyakorlatilag nem más, mint egy koca (anyadisznó) méhe/petevezetéke, vagyis 100% disznóság, ízre és állagra is leginkább a zuzához hasonlítható. Sanyi szerint ezt Pesten ma már csak két hentesnél kapni, egyik a vásárcsarnokban működik, a másik piacra már nem emlékszem. Egyébként autentikus roma húsételről van szó, csak hát az én gyomrom nem viselkedik autentikusan; ennek ellenére kíváncsiságom győzött, és végül malactartó-tartó lettem. A desszert előtt azonban már boldogan dörzsölöm a tenyerem, jöhet bármi, ami elég édes. Nem is csalódtam: a zsurmó egy házilag gyúrt főtt tészta (leginkább a lebbencstésztára hajaz) zsírban pirított édes kenyérmorzsával, cukorsziruppal és barackbefőttel. Bent és kint is még mindig 35 fok, de olyan jó érzéssel lapátolom a számba, mintha egész nap nem ettem volna. A zsurmó egy igazi lelemény: gyakorlatilag egy ritkán használt konyhában is basic alapanyagokból szellemesen összeállított édesség minden fakszni nélkül. Dicséret érte. A desszert után (Achtung: képzavar!) hamar elröppennek a kíváncsi szájak, én pedig kezet rázok Sanyival és meghajlok a konyhában serénykedő asszonyok előtt; engem megfőztek. Legközelebb hozom az egész családot, barátokat, és hívnék ide szívem szerint mindenkit, akit még zavar a roma jelző indokolatlanul sűrű használata. Hát így ért véget kisvacsoránk Ferencváros egyik eldugott olvasztótégelyében.
Küldetésetek van, menjetek békével!
(A meghívásért és a képek egy részéért köszönet a Lucullus BT-nek, a vacsoráért pedig a Romani Platninak, keep going! Ha valaki asztalt foglalna, megteheti itt: romaniplatni@gmail.com)