Valahogy úgy vagyok a vietnami konyhával, mint pubertás gyerek a szexszel: még nem igazán volt benne részem (mondjuk úgy, eddig csak egyedül csináltam), de tudtam, ha egyszer az igazit is kipróbálom, abba sem akarom hagyni.
Életemben nem vártam még úgy a tavaszt, mint mostanában. Amúgy sem vagyok türelmes típus, s talán a nikotin nélkül néha még ingerültebb vagyok, de ez a hideg már tényleg kikészít. Szó szerint. Pár napja megint kidőltem, pedig a leszokásban segítő „edzőm” olyan motiváló mailt küldött, miszerint a nem-dohányosoknak jobb lesz az ellenálló képességük. Az állóképességemmel nincs is gond, de a nátha ellen nem véd. De nem adom fel, és nem jelentek beteget: este vietnámi vacsora lesz, amit nem hagyhatok ki. A phó leves illata hajt előre a Tűzoltó utcában, ahol legutóbb épp tavaly nyáron voltam, a roma lakásétteremben. Csak akkor 40 fok volt és bringán ültem, most azonban egyedül a fagyos szél kísér az Ernő utcai Dang Muoi étterembe. Bizalmatlanul lépek be az ajtón, látva, hogy az asztalok U-alakban vannak elrendezve, mintha valami esküvőre készülnének, engem pedig kiráz a hideg az ültetett esküvőktől. Nem baj, csak a levest várd ki, utána már léphetsz is le – nyugtatgatom magam. Aztán mikor Gábor, a Lucullus bété alapítója röviden bemutatja az éttermet üzemeltető családot, a Dang-Muoi házaspárt és gyerekeiket, akarva-akaratlanul elmosolyodom, aznap talán először (de nem utoljára). Mindig is pozitív diszkriminációval közelítettem a visszahúzódó távol-keleti emberekhez, de ez a család olyan őszintén, szelíden és alázatosan állt ki bemutatkozni, hogy ismeretlenül is azonnal megkedveltem őket. Annak ellenére, hogy 10 éve a vendéglátásból élnek, a szülők ránézésre is olyan fittek, hogy fél kézzel vidáman összecsomagolják bármelyik magyar fitneszcelebet. Igen, ez meggyőző: ilyen számomra egy autentikus étteremtulajdonos és főszakács, nem a Benkő Laci bácsi vagy majd a Buday. De persze mindegy milyen aranyosak, én egy dolog miatt vagyok most itt: szerencsémre ez is az első fogás. Egy hatalmas adag, gőzölgő vietnámi marhahúsleves (vagyis phở bó) rizstésztával és zöldségekkel.
(További képek a fogásokról, a családról, és az étteremről a Facebookon!)
Divatosak mostanában az olyan könyvcímek, amik úgy kezdődnek, hogy „1001″, és úgy végződnek, hogy „mielőtt meghalsz”. 1001 táj vagy film, amit látnod kell, vagy 1001 étel, amit enned kell. Hatásvadász, demagóg és tolakodó címek, már azt várom, hogy mikor jönnek ki a bevállalós témákkal: Ezeregy híresség, akit megdöngetnél, ezeregy póz, amit kipróbálnál, mielőtt megdöglesz. Mégis, ha csak 100 ételt kóstolhatnánk csak meg halálunk előtt, a phó levest (ejtsd: fő) én mindenképp felvenném a listámra és elszántan ajánlanám mindenkinek. Mert ez a leves kész életelixír, megvan benne minden, amit csak az ember egy levestől várhat: az órákig főtt hús és csont esszenciája egy egész marhát megidéz a szánkban, a puha és véget nem érő rizstészta az otthon melegét kínálja, a roppanósan friss zöldségek adják az életerőt, az elmaradhatatlan kiegészítők (a friss koriander, chili, lime) pedig magát az életet teszik ízesebbé. Mintha meg sem hallottam volna, hogy még hat fogás jön, az egész levest kiszürcsölöm, pedig nem pici a tál. A tésztát és a vajpuha marhahúst evőpálcával adagokban előreküldöm és erre szürcsölöm rá a forró húslevet. Így a tányér egy véget nem érő örömforrás. A 2. fogásból (ami a klasszik vietnámi tavaszi tekercs) már csak egy darabot kérek, a kacsából és a fűszeres békacombból még épphogy csipegetek, de a desszertet már csak a szememmel kóstolgatom (asztaltársaim megjegyzéseiből ítélve jobb is). De mindegy is, ezek már csak a levezető körök, a mért kör a levessel megvolt, és bőven a várt időn belül teljesített. Elhatároztam, mostantól én leszek a phó leves nem-hivatalos utazó követe, minden phó levest kipróbálok még az országban (kezdve ITT, és ITT) és mindenkit phóevésre fogok buzdítani. Mert ha a vietnami ételeket a szexhez hasonlítjuk, akkor a phở leves maga az orgazmus. Találóan írta Uj Péter korábban: „A pho levestől módosult tudatállapotban sok mindent megért az ember. Nem az a csoda, hogy legyőzték az Egyesült Államokat, hanem az, hogy még mindig nem foglalták el.”
A meghívást (és a képek egy részéért) köszönet a 10 éves Lucullus Bt-nek, a vendéglátásért pedig a Dang-Muoi családnak! Aki otthon is nekiállna megfőzni, a bűvös szakácson megtalálja a receptjét.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: