Világ mexikóii, egyesüljetek! Mondjuk velünk, magyarokkal, hisz annyi közös van bennünk. Ti is szerettek inni, és megvetitek a munkát, és mi is. Na jó, ez aljas volt, és sértő mindkettőnkre nézve, úgyhogy nézzünk más kapcsolódási pontok után. Mexikó a külföld számára ugyanúgy csak címszavakban létezik, mint Magyarország. Csak ott a Paprika, Puszta, Pálinka hármas (Puskással négyes) helyett, a taco, tequila, sombrero trióval példálóznak állandóan. Na meg a Cinco de Mayoval (magyarul: május 5-ike): egy olyan ünneppel, ami híresebb az országhatárokon kívül (leginkább az USA-ban), mint Mexikóban. Maga a Cinco de Mayo gyönyörűen jelképezi Mexikót, mint a hatalmas északi szomszéd délibábos, poshadt árnyékát. Május 5-én azt ünnepli Mexikó, hogy 1862-ben ezen a napon győzték le Pueblában a kétszeres túlerőben lévő francia hadakat. Az persze mellékes, hogy a franciák utána egészen a fővárosig nyomultak, és azt elfoglalva saját uralkodót ültettek az ország élére, amit csak 5 év után, 1867-ben sikerült felszabadítaniuk, némi amcsi segítséggel. Olyan ez, mint ahogy mi magyarok is szeretünk megemlékezni Eger vagy Kőszeg ostromáról, vagy éppen gyönyörködni a hősies győzelemmel zárult pákozdi ütközetben. Kis nyertes csatákon egy elvesztett háborúban, amikor egy pillanatra is, de megmutattuk a világnak. Meg 54-ban Bernben milyen k.rva jók voltunk az első félidőben.
Cinco de Mayo ünnepe nem október 23. vagy július 4., de az amerikaiakat ez nem érdekli: nekik ez a nap lett a nagy mexikói barátság és büszkeség ünnepe. Akárcsak Szent Patrik napja, amikor az egykori lengyel bevándorló és a bennszülött indián egyaránt megtalálja magában valahol nagyon mélyen az ír gyökereit és vidáman vedeli zöldre festett sörét. Mert mi másra jó egy „nemzeti” ünnep, mint a végtelen zabálásra és a reggelig tartó ivászatra. Jó lenne, ha ebből mi magyarok is tanulnánk, és mostantól minden szeptember 29-én (in memoriam Pákozd) áthívnánk magunkhoz a horvát (remember Jellasics bán) és osztrák szomszédainkat, és együtt istenesen betolnánk, pálinkát és Pelinkovacot vedelve, miközben egy tányéron pihenne a wiener schnitzel és a sült debreceni. Addig is, amíg erről nem lesz népszavazás, addig május 5-én emlékezzünk Mexikóra, készítsünk mindenféle mártogatóst és kenyérre kenőst a tacohóz (vagy pirítóshoz). A Cinco de Mayonak ugyanis ezek a vendégvárók a fő ételei: ezerféle salsa és guacamole (avokádókrém) hever ilyenkor az asztalokon, a Margaritát pedig vödörből merik minden tisztességes amerikai háztartásban.
Paradicsomos salsa (pico de gallo)
Hozzávalók:
Nincs könnyű dolga annak, aki Magyarországon autentikus módon próbálja meg elkészíteni a pico de gallot. Egyik hozzávalót sem árulják minden sarki boltban: a magyar paradicsom ilyenkor még vérszegény és vízízű, a lime drága, sonkahagymát nem is láttam a Lehelen (a jalapenoról nem is beszélve) és friss korianderzöldet is csak a Culinarisban találtam. De nekem Mexikó megér annyit, hogy 5 helyről gyűjtsem be az alapanyagot.
A paradicsomot nagyon apróra felkockázzuk (vagy robotgépben nyomunk rá egyet) és egy szűrőbe tesszük, hogy a vizet lecsepegtessük. (Ezt a „paradicsomlét” azért ki ne dobjuk, mártsunk bele friss kenyeret, öntsünk rá extraszűz olívaolajat, sózzuk meg, és már kész is a tradicionális katalán tapas, a pa amb tomáquet.) A sonkahagymát is vágjuk fel nagyon apróra és tegyük a paradicsom mellé. Az erős paprikával vigyázzunk, csak a húsát kockázzuk fel, a magokat tegyük félre. Ezután jöhet bele a kifacsart zöldcitrom leve és az apróra vágott friss zöldfűszerek. Aki a mentát nem szereti, használhat helyette petrezselymet is, a lényeg, hogy ne spóroljunk ezekkel. Pár óra a hűtőben kifejezetten jót tesz neki, (ahogy a Margaritának is) mivel én nem voltam soha Amerikában május 5–én, a hosszú évekig kint élő unokatestvérem volt az éles teszt. És átmentem: egy kiskanálnyi pico de galloval megidéztem számára Amerikát és Mexikót együtt. Hát nem csodálatos?