Mióta a fiam belépett a fogd meg – dobd el korszakába, egy ideig ment az állandó hajolgatás, és fejsimi – ez az én fiam, nézd, hogy tud dobni. Boldogan mosogattam mindent, amit szándékosan elejtett, mert hát milyen ügyes, ezt is meg kell tanulnia. Meg is tanulta pillanatok alatt, mint ahogy azt is, hogy ezt a játékot csak ketten jó játszani: ő megfogja és eldobja, én pedig hajlongok és megint elé teszem. Ha nem veszem fel, úgy néz a padlóra, hogy majd kiesik a székből. Ezt a helyzetet persze könnyű kikerülni, egyszerűen nem teszünk a gyerek elé semmit, amit ledobhatna. Jó, de kaját sem?
Hát ez az. Előbb-utóbb csak arra akarjuk nevelni, hogy önállóan falatozzon, és kezdésként kenyérbél darabkákat teszünk az etetőtámlára, hadd csipegesse fel magának. Vagy dobja le a francba, ha éppen véletlenül (vagy nem) kiesnek izgága ujjai közül. Nincs semmi baj, egy söprés és megy a morzsa a kukába. Kinek fáj. De amikor egyszer integető kezeivel az én vacsimat küldte padlóra, elgondolkodtam. Persze csak miután felkaptam a sajtos kenyeret a földről, lefújkáltam és újra a tányérra raktam (nekem ugyanis egy teli sajtos kenyérszelet már túl van azon a járulékos veszteségen, amin könnyen túltenném magam). Tényleg ebolás leszek másnapra, ha ezt a szelet kenyeret most így megeszem, vagy valóban létezik a még a gyerekkorból jól ismert 5 másodperces szabály, és ha időn belül felkapjuk a kaját, semmi bajunk nem eshet? (Mondjuk suliban akkor is az 5 mp-es szabállyal jöttünk, amikor tesi után valakinek a törölközője ráesett a lábvizes-szappanhabos zuhanytálcára).
Utánaolvastam, tényleg létezik. A legfrissebb kísérletet pont egy éve végezték el egy angliai egyetem kutatói (nem, ezek nem azok a brit tudósok), amiről anno itthon is többen hírt adtak. A kísérletben különböző ételeket (pirítóst, kekszet, tésztát) dobtak a földre és hagyták őket különböző ideig 3 és 30 másodperc között. A kísérlet eredményeiből egyértelműen kiderült, hogy a földön eltöltött idő jelentős szerepet játszik abban, hogy az adott étel mennyi baktériummal szennyeződik. Vagyis mennyi baktérium mászik a kajára iksz idő alatt. Minél kevesebb ideig marad a földön egy élelmiszer, annál nagyobb esélye van a baktériumtámadást megúszni. Persze a „nagyobb esély” nem jelenti azt, hogy az 5 mp-es szabállyal tuti fertőzés-biztosak vagyunk, úgyhogy a gyereknek továbbra sem adnám a szájába a ledobott vajas kifli darabjait, én viszont biztos, hogy nem dobok ki egy szelet pizzát csak azért, mert az lefejelte a hidegburkolatot. Apropó burkolat: a kísérlet kétségkívül legizgalmasabb eredménye, hogy baromira nem mindegy, milyen felületre esett az étel. Ki hinné, de a legjobban a szőnyeg kíméli meg az ételt a baktériumoktól, a legnagyobb esély a fertőzésre pedig pont a csempénél és linóleumnál volt. Szóval nem mindegy az idő, és nem mindegy, hogy hová esik a cucc. Mint ahogy az is szerepet játszik, hogy mi esett le, vagy hogy meglátott-e minket közben valaki. A földre esett étellel kapcsolatos döntési helyzeteket az alábbi folyamatábra nagyon egyszerűen szemlélteti, aminek az angol verziójából készítettem egy könnyen emészthető ábrát magyarul. Csak most, csak nektek!
(a cicusos képet INNEN nyúltam)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: