Félelem és reszketés Újlipótvárosban

1.0TOPliszt - Liszt Olivér konyhablogjahttps://topliszt.cafeblog.huLiszt Olivérhttps://topliszt.cafeblog.hu/author/liszt_oliver/Félelem és reszketés Újlipótvárosban Kicsit talán hatásvadász címet adtam a következő étteremkritikának, amit még tavaly írtam a Diningguide egyik pályázatára (<a href="http://www.diningguide.hu/?tPath=/toplistak/&article_id=3184">Rob Gordon álnéven</a>). De így másfél év távlatából visszatekintve sem tudok finomabban fogalmazni: a Pozsonyi úti Kisvendéglőben tett akkori látogatásunk horrorisztikusra sikerült. Mivel nem nagyon hiszek a negatív kritika építő erejében, annyit megígértem magamnak, hogy a fairplay szellemében még egyszer elnézünk oda, talán elhomályosítja majd az alábbi emlékeket: „Der springt noch auf” – szóltam oda a feleségemnek Radnóti szavait idézve, amint akut hányingerrel küszködve kedvenc sörözőnkbe lépünk. Azonnal unicumért kiáltok, érzem, valami helyre kell, hogy vágja a gyomromat a kétes kimenetelű vacsora után. Alig 100 méterre vagyunk az egykor annyit látogatott Pozsonyi Kisvendéglőtől, ahonnan az imént gyöngyöző homlokkal sietve távoztunk. Ezt a sarki kisvendéglőt nem csak az újlipótvárosi lokálpatrióták ismerik, sokan járnak ide a környező kerületekből is. Főleg nyáron hívogató a hely, mikor májusban kiteszik a fedett kisasztalokat a járdára az októberi „visszaköltözésig”. Ilyenkor csak percekre szabadul fel egy-egy pad. Nem véletlen: kellemes, árnyas hely ez, az ember örömmel hűsöl itt pár sör mellett nyáron. Este 6 körül toppanunk be, még csak pár asztal foglalt, de fél óra múlva már mindnél ülnek. Örömmel tapasztaljuk, hogy a dohányzókat az emeletre száműzték, nem kis szó ez Budapesten, ahol sokszor a sajátos logika szerint a galérián lehet beszívni a lent kifújt füstöt. A belső tér kedves és otthonos, egyszerű boxokban egyszerű faasztalok, az általunk favorizált kocsmás-kisvendéglős stílusban, de szerencsére a piros kockás terítő nélkül. Az étlapon a házias, magyaros ételek dominálnak, de azért nem hardcore bugac burgeres a kínálat, viszont van tojásos nokedli és grenadírmars egyaránt. Előételnek velős pirítóst rendelünk, s ezzel kezdetét veszi vesszőfutásunk. A tányéron 3 megtermett velőscsont érkezik korrektül tálalva, fokhagymával és zöldségekkel. De az első harapás után kiderül, hogy ezek a csontok nem ma másztak ki a marhahúslevesből, vagy a leves volt másnapos. Akárhogy is, a velő romlott volt, pár kísérleti falat után letesszük a toastot és bizakodva várjuk a fogasfilét kapros-tejszínes-gombás mártással. Meg is érkezik hamar, s a tányérra pillantva konstatálom, ez még mindig az a hely, ahol a méret számít. A mártás eltakarja a két hatalmas fogasszeletet, de amint leások a halig, látom, nem véletlen a szósztakaró. A filé Orly módra készült, duzzad az olajtól. A kapros tejszín mindezt elsimíthatná, ehelyett megkerülhetetlenül szét van sózva, az ember semmi mást nem érez. Kapaszkodót nyújthatna egy facsarás citrom, de ez sajnos lemaradt a bőségtálról. Az agyonsózott mártás elgondolkodtat: ha ugyanannyi energiabefektetéssel lehet jól vagy rosszul is főzni, sózni vagy nem sózni, miért választják mégis a járhatatlan utat a konyhában? <img alt="" src="https://topliszt.cafeblog.hu/files/2011/09/pozsonyi.jpg" /> Hétköznap koraeste 6-kor egy szabad asztal sincs a teraszon. Egyetlen menedékünk a sör az asztalon, tisztességes csapolás, de nem képes ellensúlyozni a bevett sómennyiséget, így kiszáradva kérjük a számlát. Hamar menekülőre fogjuk, s csak a kiskocsmánkba betérve kezdünk az elemzésbe. Mi történt a régi jó Pozsonyi Kisvendéglővel? Talán csak mi fogtunk ki rossz napot, vagy böktünk rosszul az étlapra? A hangulat még mindig kellemes és meghitt, a kiszolgálás pedig közvetlen és barátságos, mégsem tolakodó, s az árak sem újlipótvárosiak. De a konyhával bajok vannak, talán a megszokás és a sok vendég elaltatta a szakácsok éberségét. Hát ébresztő, kérjük vissza a régi Pozsonyit!rich