TOPliszt - Liszt Olivér konyhablogja

Csókolom, két közepes testű és gömbölyű eszpresszót kérnék!

Liberális olvasóim talán ismerik a Magyar Narancsot, ahol minden lapszám utolsó oldalán hazánk írott és elektronikus médiumainak legnagyobb ökörségeiből válogatnak be pár idézetet, kezdve a budapesttévés anettkával, a Blikk ámokfutásain át egészen a kerületi kistévék elmebajáig. Ha Mancs kerül a kezembe, mai napig ezzel az oldallal kezdem az olvasást, hogy röhögnek egy jót az újságírók és riportalanyaik elkúrt mondatain. De néha még Mancs se kell ahhoz, hogy az embernek kikerekedjen a szeme, és a nyakatekert és megerőszakolt mondatok harmadszori elolvasása után is csak annyit tudjon mondani a homlokára csapva: WTF? Ehhez elég a népszabi legfrissebb toplistás különszáma az 50 legjobb magyar étteremről, ami sajnos bővelkedik az előbbi élményekben. Az én számból (tollamból) talán furcsán hangzik, hogy kikezdek egy olyan lapot, ami a (magas szintű) gasztronómiával foglalkozik, ráadásul még listába is szedi mondandóját. Biztos az irigység beszél belőlem: ezek itt jobbnál-jobbnál éttermeket tesztelnek ingyen, sőt, még pénzt is kapnak érte. Pedig nem erről van szó! A kiadvány egyik szerzője, Cserna-Szabó kifejezett kedvencem, így előítéletről szó sem lehet, sőt. A magazin – ahogy a neve is elárulja – a szerkesztők által vélt 50 legjobb magyar éttermet rangsorolja és közöl mindegyikről egy rövidebb, fél oldalas recenziót. Nekem sem a rangsorral sem az éttermekkel és a kóstolt ételekkel nincs semmi bajom, de a fellengzős és barokkos nyelvezettel annál inkább. Nem hiszem el, hogy Magyarországon csak úgy lehet ma étteremkritikát írni, hogy azt még műveltebb olvasók se értsék, csak a szakbarbár és sznob fine dining buzik. Nem magyarázzák el, mi az a bimimbap vagy velouté, és az Obama rostélyosról sem tudjuk meg pontosan, hogy micsoda, de azt igen, hogy a kóstolója szerint az erezettségnek köszönhetően erőteljes ízek és omlósság jellemzik. És habár elvileg egy „szolgáltatásról” írnak, annak áráról, vagyis az elfogyasztott ételek, menüsorok áráról szemérmesen hallgatnak. Mintha az egész nem lenne érdekes, hisz az étterembejárás nem lehet pénzkérdés, minek terhelni szegény olvasó agyát és idejét ilyen felesleges és kínosan materiális infókkal. Az alábbi párt idézet a kiadványból jól példázza, hogy miért a sűrű homlokcsapkodás:

50legjobb.jpg

  • „amikor megbarátkozunk az új helyzettel, és íz GPS-ünk is átállt az újabb állagokra, akkor felfedezzük a desszert citrusos erényeit”
  • „érteni véljük a koncepciót, hogy a táska szétvágásakor új leves születik, a velős-petrezselymes robbanás átlényegíti ugyan a lét, de elmaradt a metamorfózis”
  • „ az eszpresszó enyhén savas, közepes testű, gömbölyű…”
  • „a friss rukola és a tartufo balzsamos, földes ízeinek van közös halmaza, ami hol előtérbe kerül, hol visszahúzódik”
  • „széttartanak az ízek, … a káposzta borsosságát a ganca ugyan elnyeli, de ahhoz már túl nehéz, hogy végigasszisztálja a találkozást”
  • „a lé nagyon őszinte, elárulja, hogy nincs hígítva és csont is főtt benne, de kissé opálos színéről szemérmesen hallgat.” ???
  • „A karfiolpüré panna cottának is elmenne, a Jakab-kagyló roppanós, vizuálisan pedig a folyami kavicshalomra emlékeztető lencsesaláta köti le az embert. Mint gyerekek a folyóparton, úgy szedjük szét a sóderbányát imitáló lencséket”
  • „az endívia hivatott tavaszba csalni a tányért, a naranccsal fényezés szép gondolat, az ízek között csak elindult a megtervezett játék”
  • „a langyosra nedvesített kéztörlő masszírozása amolyan szertartásos fölkészüléssé válik az esti előadásra”
  • „A dresszingben citrusízek kavalkádja vetekszik az endívia és tölgyfalevél kesernyességével”

Ízlelőbimbóim GPS-ét immáron átprogramozom az asztalon nyugvó csapolt aranyfácán és bőrös virsli harmonikus szimbiózisára. A sör recenciája üdítő, a hab textúrája határozott és őszinte csapolást sejtet. A virsli azonban csak nevében roppan, a hőkezelést indokolatlanul eltúlozták, így a várt al dente hatás elmaradt. Összegzésül: úgy érzem releváns es karakteres paradigmaváltásra van szükség az étteremkritikák nyelvezetében, mert ez így nem több mint fényes glazúr az egyébként fogyasztható nyersanyagon.

Végezetül egy kis bullshit generátor (a borkóstoláshoz hasonlóan) étteremtesztekhez: berber stíl, tunéziai puritánság, túlkészült, vajfürdő, takarmányíz, légies, leheletnyi, hersegő, megágyaz, dominál, kanonikus, erősebb szövetű, bezöldségelt, megnyugtató, rusztikusan darabos, pástétomosan vágható, átlényegült, újragondolt, katartikus, ízkavalkád, határozott vonalvezetés.

Hé, Guseppe! Mielőtt Ínyencmártást ennél, azért beszélj Pocakkal is.

Lehet-e mélyebbre süllyedni Pocaknál? Jelentem, lehet. Általában békén szoktam hagyni a reklámokat, marketingesként kellő empátiával és türelemmel figyelem őket, bár a mundér becsületéért nem mennék ölre. A pár hete-hónapja futó Pocak-reklámoknál azonban már ökölbe rándult a kezem, de az eredeti szpotot végül pont a mém-áradat mentette meg, és ezeket megnézve már nem tudtam rá úgy haragudni. Sőt, egy szakmai konferencián a reklámot gyártó cég már maga is sikersztoriként tüntette fel a zöld zokniból kedves beszélő gyomorrá avanzsált Pocakot. Aztán jött a Guseppe reklám, dr. 5ker vastagtésztás „eredeti olasz” pizzájával, amiben ha felcsendül a betétdal, több méterről is hajlandó vagyok a távirányító után vetődni, csakhogy még a dzsuzeppézés legelején továbbkapcsolhassak. (Az eredeti magyar reklámot nem találtam, helyette ITT VAN a lengyel verzió, de az élmény garantáltan ugyanaz). A reklám zenéje totális melléfogás, a jóízlés sárba tiprása, az emberi fül ellen elkövetett csoportos izgatás. Minden tisztelet és korrektség mellett is megkérdőjelezem, hogy ezt a reklámot adásba kerülés előtt tényleg meghallgatta-e valaki. De még Guseppe is kevés volt ahhoz, hogy az ingerküszöbömön átlépve páros lábbal csapja ki a biztosítékot. Mert hogy jött a Globus Ínyencmártás és a töketlen páros. Ha bárki lemaradt volna róla, kötelező darab:

ínyenc.jpg

Nézzük a forgatókönyvet, mit akart a költő mondani? A nyitókép egyértelmű: fiatal, tisztaságmániás pár konyhájában vagyunk (itt jegyzem meg, hogy emellett a sterilizált díszlet mellett még Berényi Miki vagy Barta Zsolt konyhája is igazinak tűnik), hétköznap este. A pár egymást stíröli mozdulatlanul, a férfi félig kitekert pózban várja, hogy a leány megszólítsa. Nem is kell sokat várni, a kamera forog, és Júlia megszólal: „Hű, de megéheztem”. Mire a férfi már a hűtőnél van, mintha érezte volna, túl régóta álltak már mozdulatlanul a konyhában, ez a csaj éhes lehet. Hát így válaszol: „Maradt még egy kis sült hús. Csináljunk egy szuper szendvicset.”-„Jó ötlet!” – kiált fel a lány széles mosollyal, ez a fiú tudja, mit akar. Talán azért is örül ennyire, mert ő már korábban betett két félbevágott bagettet a sütőbe, így legalább nem kell majd kidobni. És már kockázzák is a húst, közben egymásnak és a pult másik oldalán megbújó nézőnek is narrálják, hogy épp mi történik. Pikpakk a bagettre halmozódik a húsos mártás (vagy inkább mártásos hús), és a minden konyhában obligát rukkola+paradicsom páros. Ez így még nem kerek – gondolja magában a forgatókönyvíró – nem elég életszerű, vigyünk bele több játékosságot. Így a falánk lány a bagettért nyúl, mire feszt meg is kapja az udvarias, de annál határozottabb lebaszást partnerétől: „Mondom, mindjárt” – és már tányérra is helyezi a bagettet. Gyors egymásra nézés és a félmosolyból kiderül, nem ez az első veszekedésük, összeszokott párosról van szó, csak hát a hülye kamerák miatt izgulnak kicsit. Aztán hűtő becsuk, kamera leáll, párosunk jól megérdemeltem ropogtat. Innen üzenem nekik, és a forgatókönyvírónak: ha telerakják a hűtőt friss zöldségekkel (paradicsommal, cukkinivel, padlizsánnal, brokkolival) és gyümölcsökkel,  valamint sajttal és tojással, csak egy hülye retardált fogja elővenni a Globus mártást a maradék sült húshoz. Hogy miért? Mert ez így NEM életszerű. Ha elég bevállalósak, akkor abba a hűtőbe csak egy félig bontott, picit beszáradt Ínyencmártást, és a tegnapi lakomában megtépázott egyben sütött sertéslapockát teszik. És már nem is kérdés, hogy mi a vacsi. Hogy a hűtőn lévő mágneseket idézzem: HUPS, ez nem jött be!

Ki kér egy kis Vörcseszter-szószt?

Mióta lehullott a vasfüggöny, és Magyarországot megcsapta a szabadság szele, kibújtak az első vadkapitalista hajtások, a Lehelből Gorenjék, géemkákból pedig káefték lettek, kis országunkat szép lassan behálózta az imperialista-internacionalista Nyugat elkorcsosult materialista világa. Amivel még nem is lett volna semmi baj, de az új nyugati szemlélettel megjelentek olyan idegen szavak is, amikkel korábban nem volt dolgunk. Azelőtt a cocialista szókincsünket csak néha zavarta meg egy-egy rokon az NSZK-ból, pontosabban Münchenből (ejtsd: Müntyhen), mely város nevét a mai napig minden harmadik ember „Münken”, vagy a műveltebbje „Münkhen”-nek ejt, sajnos hibásan. Nyelvtörőink régebben kimerültek az olyan szavakban, mint szendvics (sokaknak csak szenvics) vagy gardrób („gadrob”), de ezek meg sem közelítik a mai internettel átszőtt (hiperhivatkozásokkal teli) életünk mindennapi szókincsét. De mielőtt teljesen elvesznénk a szociolingvisztika rejtelmeiben, nézzük meg, hogyan hatott az idegen szavak cunamija a bélszínrolótól álmos magyar konyhaművészetre. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül összeszedtem pár olyan gasztronómiai kifejezést, amivel manapság mindennap találkozhatunk éttermek étlapján vagy az ábécék polcain, helyes kiejtésükről azonban finoman szólva sincs nemzeti konszenzus.

  • bacon: 20 éve, hogy köztünk van e név alatt, mégis sokan baconi, esetleg bakony-szalonnaként kérik a hentestől. Pedig ő kiejtve „béikön”, akárcsak a híres angol filozófus, Francis Bacon.
  • baguette: Helyesen bagett, nem bazsé. Ne kiáltsunk hát „sajtos bazséért kedvenc pékségünkben. Egyszerű bagett recept pedig itt!

A bagettről jutott eszembe: alább egy kis franszia nyelvlecke, a la Flight of the Conchords.

  • brownie: helyesen „bráuni”, minden más hiábavaló. Long live the bráuni! (igaz, Tomi?)
  • bruschetta: Imádjuk? Igen, akkor viszont ejtsük ki helyesen: „bruszketta”, nem brusetta és brucsetta.
  • chutney: Ezzel van a legkönnyebb dolgunk, ugyanis annyira elterjedt már a nyelvhasználatban, hogy a fonetikus leírása lett a magyar megfelelője. Vagyis írjuk és ejtsük csak egyszerűen csatninak, és főzzünk csak bátran: mangósat, sárgabarackosat vagy akár céklásat.
  • ciabatta: egyik kedvenc kenyérfélém, kár, hogy olyan kevés helyen lehet jót kapni. Ahol igen, ott kérje mindenki „csabatta”-ként, és ne csibattaként.
  • cordon bleu: Ó igen, az elírások non plus ultrája. Helyesen „kordon blő” és nem gordon blő, punktum. Miért? Csak. Mert a kék szalag nem két salak, és Hippolit sem Hippodrom.
  • crème brûlée: Amelie kedvence volt, ha valaki még emlékszik rá. Helyesen „kreem brülé” vagy ha úgy tetszik „kreem karamel”.
  • csokoládé mousse (vagy mousse au chocolat): Helyesen „csoki mussz”, vagy mussz ó sokolá. Nem „csoki máuz”, ahogy azt „Miki máuz” mintájára képzelnénk.
  • cupcake: valamikor a Szex és New York őrülettel került be a magyar köztudatba, mint egy olyan muffin, amit agyondíszítettek. Helyesen ejtve „kápkék”.
  • focaccia: már megint egy olasz péktermék. Helyesen „fokaccsa”, a többit hagyjuk is.
  • gnocchi: Helyesen nyokki, és nem noccsi, esetleg nócsi. Mint a legtöbb olasz étel, ez is gyakran próbára teszi sokat gyötört magyar nyelvünk.
  • grapefruit: Sosem értettem, az emberek többsége a szó első (nehezebbik) felét helyesen ejti („grép”), és a végén elakad. Helyesen ugyanis „grépfrút”, és nem grépfrujit.
  • muffin: Ezrek keresnek rá a receptjére naponta, sokan mafinként. Leírva hibás, kiejtve már majdnem jó. Helyesen: „máfin” (leszorított á-val).
  • paella: abszolút kedvencem, nem is értem, miért nem írtam még róla a blogon. (ezt most fel is írom). Amúgy helyesen „páejja”, ahogy a tortilla is tortijja, Mallorcáról (Majjorka) nem is beszélve.
  • pizza: helyesen piddza, esetleg picca. De semmiképp sem pizza. Hiába, ezzel még a saját családomban is megküzdöttem. Pedig a pizza a világ egyik legjobb dolga, megérdemli, hogy jól ejtsék a nevét.
  • sorbet: helyesen „szorbé” és nem szorbet. Hagyjuk szépen azt a „t” betűt elmenni, nem kell nekünk.
  • tiramisú: helyesen tiramiszú. Hiába a receptgyűjtő weboldalak és családi ünnepségek nagy kedvence, sokan csak tiramisunak ejtik, s-el.
  • worchestershire-szósz: A végére egy igazi klasszikus maradt, a hamburger-húsok elmaradhatatlan összetevője, amit mi egy húszárvágással kereszteltünk át Vörcseszter-szósszá, akárcsak anno Sue Ellen Ewingot Szamantává. Pedig helyesen „vúszter”-szósz, esetleg „wúsztersir”-szósz. Pont.

A felsorolást vég nélkül folytathatnánk, kezünkben mondjuk Julia Child vagy Giorgio Locatelli szakácskönyvével, de ez csak amolyan TOPlisztes kivonat, a személyes emlékekkel, nem egy Országh-féle nagyszótár. Ha bárkiben hiány maradt, nyugodtan írja meg kommentben, mailben, vagy csak tolja ki a facebookra.

10 dolog, amire nincs szükséged a konyhában: 10. helyezett

Örömmel jelentem, hogy immár teljes a topliszt top10-es listája a leghaszontalanabb konyhai kellékekről! Még a blogom legelső bejegyzésében megpróbáltam összeszedni azokat a konyhai eszközöket, amikre egy átlag honi háztartásnak szerintem semmi szüksége. A 10. hely azonban mindezidáig kiadó volt, ám most úgy érzem, rátaláltam a lista 10. helyezettjére: ez pedig a szilikonos fokhagyma pucoló, tisztító henger. A termék kereskedelmi forgalomban kapható, sőt még webáruházban is elérhető. Nekem már egy ideje ott figyel a konyhaszekrényben, és mivel azóta sem találtam nála haszontalanabb dolgot, így felkerülhetett a topliszt utolsó helyére. Maga az eszköz apró, fiókban könnyen elfér, de ez még egyáltalán nem mérsékli konyhai hiábavalóságát, sőt!

A szerkezet (ha lehet ezt annak hívni) szükségességét nem tudom, hogy mi hívhatta életre, de egészen biztosan nem a fokhagyma pucolás maga. Ha az eszköz lényege, hogy a fokhagyma hámozás közben ne érjünk kézzel a zöldséghez, akkor idáig rendben van. Bár valahogy ki kell venni a kamrából a fokhagymát, mondjuk kiemelhetjük húsfogóval is. Ha a hengerben megtisztítottuk valahogy a fokhagymát a külső héjától (nekem egyébként ez sem sikerült), akkor viszont még fel kell aprítanunk. Aha, akkor elővesszük a fiókból a másik célszerszámunkat, a fokhagyma aprítót és a fogóval belehelyezzük a tisztára hengerelt fokhagymát az aprítóba. Ezzel a folyamat végére értünk: úgy aprítottunk fel tetszőleges mennyiségű gerezd fokhagymát, hogy közben kezünk nem érintkezett vele. Ehhez mindössze három konyhai segédeszközt kellett elővennünk a fiókból. Ehhez képest a Liszt Olivér-féle megoldás (és gyanítom, hogy még sok konyhában így tesznek): elővesszük a kedvenc késünket. A lapját rátesszük a fokhagymára, rácsapunk egy nagyot a tenyerünkkel, és szinte már magától leválik a fokhagyma héja. És ha már elől van a kés, akkor ezzel fel is apríthatjuk a fokhagymát és az összes többi hozzávalót. 

Tessék választani!

10 dolog, ami nélkül nem boldogulhatsz a konyhában

A haszontalan konyhai kellékek összegyűjtése könnyen ment, a 10 leghasznosabb listába szedése ennél jóval nagyobb falat. Mégis, mi alapján szelektáljak?  Ehhez a megfelelő kérdést kell feltenni:

– Ha egy 30 m2-es stúdióapartmanba költöznék, ahol a konyhai munkapult összesen 60 centi és ezen van a mikró is, a tároló pedig 3 fiók + felette egy szekrény, akkor melyik 10 konyhai segédeszközt vinném magammal?

A listából természetesen kihagytam a nagy háztartási gépeket, akinek nincs otthon hűtője és tűzhelye, annak az alábbi 10 dologra sincs szüksége. Az alapvető evőeszközöket (kés, villa, kanál) valamint a tányér+pohár kombót szintén kihagyom, ennyi erővel kezdhetném a felsorolást a csempézéssel vagy csatornázással. Bigott konyhafilként így is épp elég nehéz volt a választás, mintha azt kérdeznék tőlem, a 10 ujjam közül melyikre nincs szükségem. 

1. általános konyhai kés / séfkés

Nem kell ahhoz nagy gasztrománnak lenni, hogy megértsük, miért került az első helyre. Kés nélkül a konyha olyan, mint a fallabda fal nélkül. A kés az a konyhai tárgy, amit ha jól kiválasztunk, az életünk végéig elkísér minket, mint a pandorai na’vikat a repülő őshüllőjük (nem tudtam kihagyni, olyan friss még az „élmény”). A késvásárlásnál ne szívjuk a fogunkat, egy rendes szakácskés pénzbe kerül, de megéri az árát. Persze itt is el lehet szállni, hiszen vannak japán késköltemények százezer felett, de azért 10-30 ezer forint között már lehet jó kést kapni, amit kellő odafigyeléssel hosszú élet mellett is beírhatunk a végrendeletünkbe. Az ideális méretű kés (pengehossz és nyél) emberenként változik, de egy tipikus szakácskésnek kb. 20 cm hosszú a pengéje és a markolata ált. fémből vagy fából van (esetleg jobb fajta műanyagból). Ez a húsz centi nem azért kell, hogy a szakács igazán férfinak érezze magát, ez a pengehossz ahhoz szükséges, hogy a szeletelő mozgás folyamatos lehessen a vágódeszkán. 

2. vágódeszka

S már el is jutottunk a második tételhez. Ha már beszereztünk egy jó kést, akkor azzal ne a tányéron vágjuk fel a zöldséget, mert azzal ki is nyírjuk a kést. Az ideális vágódeszka fából van, és minél vastagabb, annál jobb (mondjuk 4-5 cm az ideális). Hiszen minél masszívabb, annál inkább ott marad a munkapulton, és nem kell sétálni aprítás közben. A műanyag (polipropilén) tálcák ugyan praktikusak, hiszen bedobhatjuk őket a mosogatógépbe, de az olcsóbbak hő hatására elgörbülhetnek és forogni fognak az asztalon. Egy jó fa vágódeszkát ne tegyünk a gépbe (mint ahogy fanyelű késeket se!), ezeket elég nedves konyharuhával tisztára törölni, és mehet a szeletelés. Egy profi konyhában higiéniai okokból is külön vágódeszkája van a nyers húsoknak és zöldségeknek, de ugye most stúdióapartmanban gondolkodunk.

3. duplafenekű rozsdamentes acél fazék

Ahogy a késeknél sem, itt sem mindegy, hogy mivel dolgozunk a konyhában. Ha egy edény túl olcsó, az nem véletlen, s ha túl könnyű, az sem. Egy jó fazékban van anyag, így azt rögtön éreznünk kell, mikor kezünkbe vesszük. Nagyon-nagyanyáink még főleg bikanehéz öntöttvas edényekben főzték a lucskos káposztát, aztán a 60-70-es évekkel (sajnos) divatba jöttek a sokkal könnyebb zománcozott edények, mígnem az áhított kapitalizmus meghozta a tökéletes főzőeszközt, a duplafenekű rozsdamentes acélfazekat. Amiben a több rétegből és különböző fémből álló fenekének köszönhetően valóban üvegesre lehet pirítani a hagymát (nem füstüvegesre), s amik ismerik az ideális hőelosztás fogalmát, így az étel nem csak alulról melegszik. Ma már egyébként  több helyen is kaphatóak fancy kerámia főzőedények is, ami szintén ideális választás. 

4. nyeles teflonserpenyő

A teflon az emberi kíváncsiság nagy találmánya, ha a múlt században nem vágyakoztunk volna annyira a holdra szállni, talán még most is csak vasserpenyőben sütnénk a tükörtojást. A ma kapható teflonserpenyők már teljesen hülyebiztosak, egy betanított majmot is megkérhetünk, hogy dobja össze benne a reggelit, nem lehet elrontani. A teflonserpenyő nagy előnye pedig nem is a főzés során mutatkozik meg, hanem azután. Semmi erőszak, semmi drótkefe, a teflonserpenyőt elég elsimogatni a vízben az elmosogatás helyett.

5. fakanál

A gyereknevelés mellett a konyhában is elmaradhatatlan, sőt, a keverő mozdulatokra talán még alkalmasabb, mint fenyítésre.

6. nyeles acéllábas

Ha nagyon hozzáértőnek akarunk tűnni, akkor a Vasedényben gyorsforraló után is érdeklődhetünk. Ugyanis amire én gondolok, az tulajdonképp egy nagyobb gyorsforraló. A lábas ugyebár szélesebb szájú és laposabb a fazéknál, s ebben az esetben egy nagy nyele van a két füle helyett. Ezáltal kicsit könnyebb vele bánni, és nem szaladhatunk bele olyan helyzetekbe, mikor anyázva dobjuk a mosogatóba a tűzhelyről levett fazekat. A profi nyeles lábasnak a nyele is hőálló fémből van, így a főzőlapon előpirított kacsamellet rögtön a sütőbe is bedobhatjuk.

7. merőkanál

A merőkanalat mindaddig nélkülözni tudjuk, amíg a) vagy nem készítünk semmilyen folyékony állagú ételt b) mindenből egy adagot készítünk c) nem szeretjük a buggyantott tojást. Amint e három kritériumból egyet is megszegünk, szerezzünk be egy merőkanalat, hogy ne kelljen vizespohárral kimérni a zöldborsólevest.

8. zöldséghámozó

Aki konzerven és mirelitkoszton él, jogosan felháborodhat, a zöldséghámozó nem az ő fegyvere. Pedig ott van a helye a top10-ben, jelentősen meggyorsítja a munkát, ha zöldséget kell pucolnunk, és igazán nem foglal sok helyet.

9. többlyukú reszelő

Klasszik darab, ez még a sajtos-tejfölös tésztához is kell, szóval kihagyhatatlan a konyhából. A legjobb a nagyitól örökölt 4-oldalú reszelő, mely valóban sokoldalúan felhasználható. De persze kaphatóak belőle alternatív darabok is.

10. konzervnyitó

Egy immár kétszáz éves találmány elmaradhatatlan kelléke a konzervnyitó, ami azóta sem vesztett fontosságából. Aki már járt úgy, hogy könnyes szemekkel és korgó gyomorral tartott a kezében egy kukoricakonzervet, az tudja, hogy egy ilyen kis vacak életet is menthet. 

Toplistát készíteni és rangsorolni nem könnyű. Ti mit hiányoltok a listából?

10 dolog, amire nincs szükséged a konyhádban...

A jelenlegi gasztroőrületben, amikor főműsoridőben az összes megélhetési celeb beenged minket az otthonába és vacsit főz a többi megboldogultnak, amikor már a fél országnak megmutatták igazi magyaros fogásként a Wellington bélszín helyes elkészítését, akkor azt gondolhatnánk, itt már mindenről mindent elmondtak vagy leírtak.  Ezért én olyan témát kerestem, ami talán nincs még csontig rágva, de párhuzamba hozható a fent említett tévés ámokfutással: 10 olyan konyhai kelléket próbáltam meg összegyűjteni, amikre egy átlag háztartásnak kb. annyi szüksége van, amennyire ápdét norbinak a telített zsírsavakra.

A lista annak ellenére nem volt egyszerű, hogy a felesleges konyhai termékek gagyiarzenálja kimeríthetetlen. De hát a szortírozás szubjektív, függ az egyéni főzési szokásoktól, és persze a helyi (nemzeti) konyha sajátosságaitól is. Pl. helyet kapott a listában az osztriganyitó szett, ami egy bretagne-i anyuka számára nyilván elengedhetetlen, de egy magyar konyhafiókban a sznobéria csúcsát jelenti. A listába nem vettem bele az elektromos készülékeket sem; hogy ebből összeszedjünk 10-et, elég lenne bekapcsolni valamelyik hétköznap délelőtt a tévét, a teleshop ontja magából a minden praktikát nélkülöző konyhai célszerszámokat. Szóval maradjunk csak a kézzel hajtott segédeszközöknél, a felesleges leleményesség itt is tetten érhető, s ezek a kütyük még funkciójukban is sokkal korlátoltabbak.

 Rotato express – A krumplihámozó

Gyönyörű termék ez, a fogyasztóközpontú amerikai gondolkodás emblematikus példája, a konyhai összkomfort maga, hiszen ügyes, praktikus, kézre álló és csak 19,90 $. Itthon egy ilyennel hámozni a krumplit még egy baráti bográcsozáson is ciki lenne, nem beszélve arról, hogy a potato rotato-ba csak tökéletes amerikai focilabdaszerű zöldség illeszthető, egy háztáji meteor-formájú kolompérral nem sokra menne ez az elemes csoda.

Mezzaluna

Felvágósoknak, csajozós, „összedobok egy olaszos vacsit, frissen aprított bazsalikommal” típusú embereknek kötelező a mezzaluna, vagyis (olaszul) a félhold alakjáról elnevezett zöldfűszer aprító kés. Első blikkre a megkérdőjelezhetetlen profizmus érzetét adja ez a kétnyelű, de aki átlát a szitán, hamar rájön, hogy ennek is hamar elmegy a feelingje, és egy csokor petrezselyem azért egy sima séfkéssel is felaprítható, és az még a fiókban is elfér.

Salátacentrifuga

Hatalmas találmány, ha jól megtekerjük a kurblit a tetején, akkor a frissen mosott fejessaláta lecsepegetésének idejét radikálisan lecsökkent-hetjük. Kár hogy mindezt megoldhatjuk a két kezünkbe fogott saláta szisztematikus rázogatásával is, egyrészt  a tenyerünk nem foglal akkora helyet a polcon és jobban kéznél is van.

Osztrigabontó készlet:

Ó igen, az említett osztriganyitó készlet. A fém és a fa csodás találkozása, a finoman megmunkált matt inox-nyelű osztrigakéssel való munkát össze sem lehet hasonlítani azzal a mozdulattal, ahogy a konzervnyitóval az olajos sprotni után nyúlunk. De hát valljuk be, ennél még a szusitekeréshez szükséges bambuszszőnyeggel is többre megyünk, azt legalább tányéralátétnek is használhatjuk.

Műanyag hagymaszeletelő:

Elismerem, hogy ennek a honi alapszintű konyhai tevékenységben fontos szerepe van. Egy magyar ember számára a hagymaszeletelés megkerülhetetlen, mint a spanyoloknál a szieszta, vagy a portugáloknál a sózott tőkehal. Hagyma minden tisztességes kajához kell, és a húslevest (vagy vadast) kivéve leginkább aprított formában. Ehhez nyújt segítséget az alábbi fröccsentvény, amihez elég meghámozni a hagymát és már toszogathatjuk is bélyegző mozdulatokkal a szerencsétlent. De az ég szerelmére: ha valaki nem is tanul meg soha az életben főzni, ha legalább már hagymát tud késsel aprítani, nem lesz elveszett ember, van helye a társadalomban, és tisztelni fogják a barátai, akárhányszor egy bogrács feltűnik egy kertipartin.

Azért ezt a fajta hagymaaprítót lehet stílusosan és elegánsan is használni, erre jó példa a híres “slap-chopper” videó:

Hasábburgonya szeletelő:

A hagymaszeletelő analógiájára ez a feladat is könnyen helyettesíthető lenne egy egyszerű konyhai késsel. Ha sült krumplit csinálunk  – akár az általam méltán hanyagolt fritőzben akár csak sima lábosban – az nagy mennyiségben úgyis időigényes folyamat, szóval amíg egy adag sül, addig nyugodtan csiszolhatunk késtechnikánkon a következő adag krumplin.

Homár törő

Itthon hívhatjuk akár diótörőnek is, hiszen mikorláttunk utoljára friss homárt a Lehelen? De ha már csak a dió maradt nekünk, akkor meg minek a homárollószerű fogó? Csupán elszomorít minket mikor eszünkbe jut, hogy a mi a országunkat sosem fogja már egy tenger se nyaldosni.  (és ez így is van jól, csak semmi revizionizmus! a szerk.) 

Krumplipucoló kesztyű:

A toplista első helyezettje is lehetne, ha rangsorolnánk a hiábavaló konyhai cuccokat. Ráadásul személyes kötődésem is van ehhez a gyilkos termékhez, hiszen a mi fiókunkban is lapul egy pár. Konyhai indokolatlanságát jellemzi, hogy kedvesem egy laza mozdulattal a vécépucoló szerek mellé dobta a fürdőszobában. Pedig kérem ez egy elegáns pucoló kesztyű, aminek a tenyérrészére irdatlan éles gumikristályok vannak fröccsentve, ami véresre hasítja a szerencsétlen zöldségek külső felszínét.  Egy ilyenben csak játék egy kiló krumpli meghámozása, feltéve, ha valakinek vannak kézműves hajlamai. Talán egyetlen dologra lenne valóban alkalmas, hogy az újkrumplit kicsit megborzoljuk, hiszen azt amúgy sem kell hámozni.

Hal formájú öntőtál

Teljesen értelmetlen és ízléstelen konyhai kellék. Eredetileg pástétomokhoz, terrinékhez és más, kocsonyaszerű ételekhez szoktak ilyen alumíniumtálat használni. De hacsak nem akarunk minden pénteken halpástétomot vagy halászléfagyit csinálni, akkor egy ilyen tál csak a helyet foglalja a konyhában.

Ha valaki vette a fáradságot, és végigolvasta ezt az első bejegyzést, annak az a jutalma, hogy megírhatja kommentben, hogy mi legyen a top10-es lista utolsó, 10. eleme. Esetleg egy homár-villa? Vagy egy halszálkacsipesz? Tessék, tessék, várom a tippeket!

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!