Liberális olvasóim talán ismerik a Magyar Narancsot, ahol minden lapszám utolsó oldalán hazánk írott és elektronikus médiumainak legnagyobb ökörségeiből válogatnak be pár idézetet, kezdve a budapesttévés anettkával, a Blikk ámokfutásain át egészen a kerületi kistévék elmebajáig. Ha Mancs kerül a kezembe, mai napig ezzel az oldallal kezdem az olvasást, hogy röhögnek egy jót az újságírók és riportalanyaik elkúrt mondatain. De néha még Mancs se kell ahhoz, hogy az embernek kikerekedjen a szeme, és a nyakatekert és megerőszakolt mondatok harmadszori elolvasása után is csak annyit tudjon mondani a homlokára csapva: WTF? Ehhez elég a népszabi legfrissebb toplistás különszáma az 50 legjobb magyar étteremről, ami sajnos bővelkedik az előbbi élményekben. Az én számból (tollamból) talán furcsán hangzik, hogy kikezdek egy olyan lapot, ami a (magas szintű) gasztronómiával foglalkozik, ráadásul még listába is szedi mondandóját. Biztos az irigység beszél belőlem: ezek itt jobbnál-jobbnál éttermeket tesztelnek ingyen, sőt, még pénzt is kapnak érte. Pedig nem erről van szó! A kiadvány egyik szerzője, Cserna-Szabó kifejezett kedvencem, így előítéletről szó sem lehet, sőt. A magazin – ahogy a neve is elárulja – a szerkesztők által vélt 50 legjobb magyar éttermet rangsorolja és közöl mindegyikről egy rövidebb, fél oldalas recenziót. Nekem sem a rangsorral sem az éttermekkel és a kóstolt ételekkel nincs semmi bajom, de a fellengzős és barokkos nyelvezettel annál inkább. Nem hiszem el, hogy Magyarországon csak úgy lehet ma étteremkritikát írni, hogy azt még műveltebb olvasók se értsék, csak a szakbarbár és sznob fine dining buzik. Nem magyarázzák el, mi az a bimimbap vagy velouté, és az Obama rostélyosról sem tudjuk meg pontosan, hogy micsoda, de azt igen, hogy a kóstolója szerint az erezettségnek köszönhetően erőteljes ízek és omlósság jellemzik. És habár elvileg egy „szolgáltatásról” írnak, annak áráról, vagyis az elfogyasztott ételek, menüsorok áráról szemérmesen hallgatnak. Mintha az egész nem lenne érdekes, hisz az étterembejárás nem lehet pénzkérdés, minek terhelni szegény olvasó agyát és idejét ilyen felesleges és kínosan materiális infókkal. Az alábbi párt idézet a kiadványból jól példázza, hogy miért a sűrű homlokcsapkodás:
- „amikor megbarátkozunk az új helyzettel, és íz GPS-ünk is átállt az újabb állagokra, akkor felfedezzük a desszert citrusos erényeit”
- „érteni véljük a koncepciót, hogy a táska szétvágásakor új leves születik, a velős-petrezselymes robbanás átlényegíti ugyan a lét, de elmaradt a metamorfózis”
- „ az eszpresszó enyhén savas, közepes testű, gömbölyű…”
- „a friss rukola és a tartufo balzsamos, földes ízeinek van közös halmaza, ami hol előtérbe kerül, hol visszahúzódik”
- „széttartanak az ízek, … a káposzta borsosságát a ganca ugyan elnyeli, de ahhoz már túl nehéz, hogy végigasszisztálja a találkozást”
- „a lé nagyon őszinte, elárulja, hogy nincs hígítva és csont is főtt benne, de kissé opálos színéről szemérmesen hallgat.” ???
- „A karfiolpüré panna cottának is elmenne, a Jakab-kagyló roppanós, vizuálisan pedig a folyami kavicshalomra emlékeztető lencsesaláta köti le az embert. Mint gyerekek a folyóparton, úgy szedjük szét a sóderbányát imitáló lencséket”
- „az endívia hivatott tavaszba csalni a tányért, a naranccsal fényezés szép gondolat, az ízek között csak elindult a megtervezett játék”
- „a langyosra nedvesített kéztörlő masszírozása amolyan szertartásos fölkészüléssé válik az esti előadásra”
- „A dresszingben citrusízek kavalkádja vetekszik az endívia és tölgyfalevél kesernyességével”
Ízlelőbimbóim GPS-ét immáron átprogramozom az asztalon nyugvó csapolt aranyfácán és bőrös virsli harmonikus szimbiózisára. A sör recenciája üdítő, a hab textúrája határozott és őszinte csapolást sejtet. A virsli azonban csak nevében roppan, a hőkezelést indokolatlanul eltúlozták, így a várt al dente hatás elmaradt. Összegzésül: úgy érzem releváns es karakteres paradigmaváltásra van szükség az étteremkritikák nyelvezetében, mert ez így nem több mint fényes glazúr az egyébként fogyasztható nyersanyagon.
Végezetül egy kis bullshit generátor (a borkóstoláshoz hasonlóan) étteremtesztekhez: berber stíl, tunéziai puritánság, túlkészült, vajfürdő, takarmányíz, légies, leheletnyi, hersegő, megágyaz, dominál, kanonikus, erősebb szövetű, bezöldségelt, megnyugtató, rusztikusan darabos, pástétomosan vágható, átlényegült, újragondolt, katartikus, ízkavalkád, határozott vonalvezetés.
A szerkezet (ha lehet ezt annak hívni) szükségességét nem tudom, hogy mi hívhatta életre, de egészen biztosan nem a fokhagyma pucolás maga. Ha az eszköz lényege, hogy a fokhagyma hámozás közben ne érjünk kézzel a zöldséghez, akkor idáig rendben van. Bár valahogy ki kell venni a kamrából a fokhagymát, mondjuk kiemelhetjük húsfogóval is. Ha a hengerben megtisztítottuk valahogy a fokhagymát a külső héjától (nekem egyébként ez sem sikerült), akkor viszont még fel kell aprítanunk. Aha, akkor elővesszük a fiókból a másik célszerszámunkat, a fokhagyma aprítót és a fogóval belehelyezzük a tisztára hengerelt fokhagymát az aprítóba. Ezzel a folyamat végére értünk: úgy aprítottunk fel tetszőleges mennyiségű gerezd fokhagymát, hogy közben kezünk nem érintkezett vele. Ehhez mindössze három konyhai segédeszközt kellett elővennünk a fiókból. Ehhez képest a Liszt Olivér-féle megoldás (és gyanítom, hogy még sok konyhában így tesznek): elővesszük a kedvenc késünket. A lapját rátesszük a fokhagymára, rácsapunk egy nagyot a tenyerünkkel, és szinte már magától leválik a fokhagyma héja. És ha már elől van a kés, akkor ezzel fel is apríthatjuk a fokhagymát és az összes többi hozzávalót. 
Ó igen, az említett osztriganyitó készlet. A fém és a fa csodás találkozása, a finoman megmunkált matt inox-nyelű osztrigakéssel való munkát össze sem lehet hasonlítani azzal a mozdulattal, ahogy a konzervnyitóval az olajos sprotni után nyúlunk. De hát valljuk be, ennél még a szusitekeréshez szükséges bambuszszőnyeggel is többre megyünk, azt legalább tányéralátétnek is használhatjuk.
Hasábburgonya szeletelő:
A toplista első helyezettje is lehetne, ha rangsorolnánk a hiábavaló konyhai cuccokat. Ráadásul személyes kötődésem is van ehhez a gyilkos termékhez, hiszen a mi fiókunkban is lapul egy pár. Konyhai indokolatlanságát jellemzi, hogy kedvesem egy laza mozdulattal a vécépucoló szerek mellé dobta a fürdőszobában. Pedig kérem ez egy elegáns pucoló kesztyű, aminek a tenyérrészére irdatlan éles gumikristályok vannak fröccsentve, ami véresre hasítja a szerencsétlen zöldségek külső felszínét.
Legutóbbi hozzászólások