Liberális olvasóim talán ismerik a Magyar Narancsot, ahol minden lapszám utolsó oldalán hazánk írott és elektronikus médiumainak legnagyobb ökörségeiből válogatnak be pár idézetet, kezdve a budapesttévés anettkával, a Blikk ámokfutásain át egészen a kerületi kistévék elmebajáig. Ha Mancs kerül a kezembe, mai napig ezzel az oldallal kezdem az olvasást, hogy röhögnek egy jót az újságírók és riportalanyaik elkúrt mondatain. De néha még Mancs se kell ahhoz, hogy az embernek kikerekedjen a szeme, és a nyakatekert és megerőszakolt mondatok harmadszori elolvasása után is csak annyit tudjon mondani a homlokára csapva: WTF? Ehhez elég a népszabi legfrissebb toplistás különszáma az 50 legjobb magyar étteremről, ami sajnos bővelkedik az előbbi élményekben. Az én számból (tollamból) talán furcsán hangzik, hogy kikezdek egy olyan lapot, ami a (magas szintű) gasztronómiával foglalkozik, ráadásul még listába is szedi mondandóját. Biztos az irigység beszél belőlem: ezek itt jobbnál-jobbnál éttermeket tesztelnek ingyen, sőt, még pénzt is kapnak érte. Pedig nem erről van szó! A kiadvány egyik szerzője, Cserna-Szabó kifejezett kedvencem, így előítéletről szó sem lehet, sőt. A magazin – ahogy a neve is elárulja – a szerkesztők által vélt 50 legjobb magyar éttermet rangsorolja és közöl mindegyikről egy rövidebb, fél oldalas recenziót. Nekem sem a rangsorral sem az éttermekkel és a kóstolt ételekkel nincs semmi bajom, de a fellengzős és barokkos nyelvezettel annál inkább. Nem hiszem el, hogy Magyarországon csak úgy lehet ma étteremkritikát írni, hogy azt még műveltebb olvasók se értsék, csak a szakbarbár és sznob fine dining buzik. Nem magyarázzák el, mi az a bimimbap vagy velouté, és az Obama rostélyosról sem tudjuk meg pontosan, hogy micsoda, de azt igen, hogy a kóstolója szerint az erezettségnek köszönhetően erőteljes ízek és omlósság jellemzik. És habár elvileg egy „szolgáltatásról” írnak, annak áráról, vagyis az elfogyasztott ételek, menüsorok áráról szemérmesen hallgatnak. Mintha az egész nem lenne érdekes, hisz az étterembejárás nem lehet pénzkérdés, minek terhelni szegény olvasó agyát és idejét ilyen felesleges és kínosan materiális infókkal. Az alábbi párt idézet a kiadványból jól példázza, hogy miért a sűrű homlokcsapkodás:
- „amikor megbarátkozunk az új helyzettel, és íz GPS-ünk is átállt az újabb állagokra, akkor felfedezzük a desszert citrusos erényeit”
- „érteni véljük a koncepciót, hogy a táska szétvágásakor új leves születik, a velős-petrezselymes robbanás átlényegíti ugyan a lét, de elmaradt a metamorfózis”
- „ az eszpresszó enyhén savas, közepes testű, gömbölyű…”
- „a friss rukola és a tartufo balzsamos, földes ízeinek van közös halmaza, ami hol előtérbe kerül, hol visszahúzódik”
- „széttartanak az ízek, … a káposzta borsosságát a ganca ugyan elnyeli, de ahhoz már túl nehéz, hogy végigasszisztálja a találkozást”
- „a lé nagyon őszinte, elárulja, hogy nincs hígítva és csont is főtt benne, de kissé opálos színéről szemérmesen hallgat.” ???
- „A karfiolpüré panna cottának is elmenne, a Jakab-kagyló roppanós, vizuálisan pedig a folyami kavicshalomra emlékeztető lencsesaláta köti le az embert. Mint gyerekek a folyóparton, úgy szedjük szét a sóderbányát imitáló lencséket”
- „az endívia hivatott tavaszba csalni a tányért, a naranccsal fényezés szép gondolat, az ízek között csak elindult a megtervezett játék”
- „a langyosra nedvesített kéztörlő masszírozása amolyan szertartásos fölkészüléssé válik az esti előadásra”
- „A dresszingben citrusízek kavalkádja vetekszik az endívia és tölgyfalevél kesernyességével”
Ízlelőbimbóim GPS-ét immáron átprogramozom az asztalon nyugvó csapolt aranyfácán és bőrös virsli harmonikus szimbiózisára. A sör recenciája üdítő, a hab textúrája határozott és őszinte csapolást sejtet. A virsli azonban csak nevében roppan, a hőkezelést indokolatlanul eltúlozták, így a várt al dente hatás elmaradt. Összegzésül: úgy érzem releváns es karakteres paradigmaváltásra van szükség az étteremkritikák nyelvezetében, mert ez így nem több mint fényes glazúr az egyébként fogyasztható nyersanyagon.
Végezetül egy kis bullshit generátor (a borkóstoláshoz hasonlóan) étteremtesztekhez: berber stíl, tunéziai puritánság, túlkészült, vajfürdő, takarmányíz, légies, leheletnyi, hersegő, megágyaz, dominál, kanonikus, erősebb szövetű, bezöldségelt, megnyugtató, rusztikusan darabos, pástétomosan vágható, átlényegült, újragondolt, katartikus, ízkavalkád, határozott vonalvezetés.
Ezen a helyen az a legizgalmasabb, hogy milyen tálalásban hozzák ki a fogásokat: ugyanis itt legalább annyira számít a külső, mint a belső érték. Ehhez képest csalódás, hogy ugyanabban a tálban érkezik a spätzle, de rögtön abba hagyom a félsznob nyavalygást, mert a császárhús egészen királyi. A spätzlét már csak a stuttgarti emlékek miatt is választottam, de nem csalódtam: remekül passzolt a császárszalonnához. Apu borjúnyaka már annál vagányabb tálalásban érkezik, s mire eszembe jut, hogy inkább azt kellett volna lefotóznom, már el is fogyott. A hangulat apa-fiásan tökéletes, csak a sört hiányoljuk meg a pálinkát, de hát kocsival jöttünk, és amúgy is, még csak egy óra van. Desszertnek madártejet és szőlőrétest rendelünk. A madártej madártej kinézetű és ízű, de Apu így is odavan a henger alakú jéghegyért, ami a vaníliás krémben úszik – persze se Anyué, se Nagyié nem így néz ki, bár az íze azoknak is rendben. A szőlőrétes gyönyörűen néz ki, és nagyon korrekt. Mint az első harapás után kiderült, kandírozott gesztenyével és egy kanálnyi málnafagyival tálalták; az egész kompozíció együtt ki van találva, kár, hogy holnap már tök más lesz a desszert. De valahogy ez a jó az egész helyben, pontosan arra építenek, ami kimeríthetetlen forrás: az emberi kíváncsiságra és étvágyra. Ha elmész a Lacikonyhába, fogalmad sincs, hogy mit fogsz kapni, de tuti jót fogsz enni. Ja, és vidd el Apádat is, talán ő is beájulna.
Legutóbbi hozzászólások