Irtózom a közhelyektől, és ahol lehet, harcolok ellenük, de bevallom, felszabadító érzés, ha nem kell mindig résen lennem, sőt, ha néha magam is elereszthetek egy közhelyszerű kijelentést. Ez most egy ilyen – közhelyeket nem csak nyomokban tartalmazó – bejegyzés lesz, a Nagyi Főztjéről. Igen, direkt Nagy Kezdőbetűkkel, hogy üljön az a közhely. (A kerülendő közhelyekről egyébként bővebben ITT és ITT!)
Nálunk ugyanis a „Nagyi Főztje” valóban fogalomnak számított, ez volt az origó, a családi zsinórmérték, amihez minden ételt viszonyítottunk. „Na, van olyan finom, mint a Nagyié?” – szegezte nekünk a kérdést Anyám, ha épp úgy érezte, ez a levese most különösen jól sikerült. Mert tudta jól, a Nagyi levesei gyakorlatilag verhetetlenek: a borsó- vagy gombalevesének ízét máig fel tudom idézni, pedig szerintem legalább 7-8 éve, hogy azzal kínálhatott engem. De nosztalgikus érzelmektől megszabadulva is mondhatom, hogy pl. az ő paradicsomleves + smarni menüsora örökre etalon marad. De Nagyi nemcsak a hétköznapi, suli utáni ebédmenüivel alkotott maradandót: ha jött az ünnep, jött az ünnepi nagyi kaja: töltött káposzta (füstölt csülökkel), töltött csirke, és az No.1 kedvenc vadas, zsemlegombóccal. Ez utóbbiért különösen felnézek rá: ha megkérdezte az unokákat, hogy mi legyen a vasárnapi ebéd, nekünk könnyű volt rávágni, hogy vadas zsemlegombóccal. Mert nem tudtuk, hogy ez neki egy fél nap piacozás után nettó egy nap álldogálást jelent a konyhában. Mondjuk egy teljes szombat délutánt, amikor megfőzte a marhát a zöldségekkel, és az egész vasárnap délelőttöt, amikor kifőzte a zsemlegombócot és elkészítette a vadas mártást. Merthogy Nagyinak nem volt ám akkoriban botmixere: a megfőtt zöldségeket húsdarálón passzírozta át, majd tette fel újra főni, hogy igazán pépes-krémes legyen az a mártás. Ez a nem mindegy. Aztán a 80. születésnapjára kapott egy botmixert a családtól. Majd 81 éves korában elment. Hozzá sem nyúlt a botmixerhez, ahogy azt a két pakli francia kártyát is szinte bontatlanul hagyta, amit méregdrágán vettem neki a pasziánszhoz, mert megérdemli. Csak az a szaros kártya már nem is papírból volt, hanem műanyagból: ha lerakott egy ászt a konyhaasztalra, akkor az az asztal finom lejtése miatt úgy siklott végig rajta, mint kés a vajon. (én szóltam, hogy lesznek közhelyek!)
Nagyi sok ingó- és egy fél ingatlansága mellett, a botmixere is rám maradt. Vadast csináltam már vele, de blogra nem fog felkerülni. Inkább maradok a krémleveseknél, amiket ő sose csinált, így ha jönne a kínos kérdés, hogy volt-e olyan finom , mint a Nagyié, hát csak megvonom a vállam. Ki tudja?
Karalábé krémleves füstölt sonkával – tribute to NAGYI
- 1 nagyobb karalábé
- 1 db krumpli
- ½ póréhagyma (vagy egy kisebb fej vöröshagyma)
- 1 ek vaj, 1 ek olívaolaj
- ½-1 dl fehérbor
- zöldségalaplé (fogalmam sincs mennyi, nem mértem)
- 2 dl tejszín
- pár szelet fekete erdei sonka
- Fűszerek: só, bors, friss petrezselyem
Az olívaolajat a vajjal felmelegítjük, erre dobjuk a felaprított hagymát majd pár perc dinsztelés után a felkockázott karalábét és a krumplit. Egy percig hagyjuk víz nélkül sercegni a zöldségeket majd felöntjük fehérborral. Amint a bor elfőtt, felöntjük annyi alaplével, hogy a zöldségeket teljesen ellepje, sózzuk-borsozzuk. Függően attól is, hogy mekkorára vágtuk őket, a zöldségek kb. fél óra alatt teljesen megpuhulnak. Ekkor jöhet a konyhapultok shakere, a 21. század passzírozója, a botmixer, melynek segítségével pépesre pürésítjük a levest. Ezután a tűzre visszatéve beleöntjük a tejszínt és jól elkeverjük. Megvárjuk, hogy egyet buggyanjon, ha kell még egyszer ízesítjük és elzárjuk a gázt. Jöhet a frissen aprított petrezselyem, és tálaláskor az egészen apró morzsákká szabdalt fekete erdei sonka. A sonka nyers-sós-füstössége kiválóan harmonizál a karalábé és a tejszín lágy-sós ízvilágával. Közhelyeknek vége.
Utóirat: Nagyi, hiányzol!
Legutóbbi hozzászólások