Ha jól emlékszem, akkor az Olasz Intézetben ettem először profiterolt, kb. úgy húsz évvel ezelőtt. Hogy ezzel most fel akarok vágni, hogy én már akkor tudtam, hol kell jó profiterolt enni, amikor az emberek azt sem tudták, hogy ez egy édesség vagy egy pillanatragasztót hívnak így? Véletlenül sem. Fogalmam sem volt, mi az a profiterol, és hogy az Olasz Intézetben kávézó működik. Csak hát ez a ferdén felrakott magyar zászlós épület pont félúton volt a gimi és az ikonikus Múzeum Cukrászda között a Bródy Sándor utcában. És ha a nagy fakapu nyitva volt, kihallatszott a csörömpölés és kiszökött az isteni kávéillat. Így történt, hogy egyszer-kétszer nem jutottunk el a múzeumig, hanem beszöktünk a kapun, fontoskodva és határozottan elsétáltunk a hűtőpultig, majd rendeltünk. Egy adag tiramisut. Mert azt a Múzeumból már ismertük, azzal mellé nem lőhettünk. Pedig volt ott sok minden más is, többek között egy nagy rozsdamentes fém tepsi, telis teli csokoládéöntettel, benne megannyi pufi fánkhalom. Úgyhogy egyszer vettem a bátorságom, rámutattam a csoki dombokra és kértem egy adagot. Első harapásra beleszerettem, pedig akkor még nem tudtam, amit a második harapás után már igen: hogy ebben az egészben nem is a csokimáz a legjobb, hanem a töltelék. Első ránézésre ugyanis nem derült ki a csokifolyam takarásában, hogy ezek a fánkok töltve vannak. Valami könnyed, lágy, (a légies próbáltam kerülni, mert ki nem állhatom, pedig ez lenne most a megfelelő) édes-fehér krémmel. Hiába, ezek az olaszok nagyon tudnak valamit, amit most már én is tudok. És meg is osztanék Veletek.

Hozzávalók:

• A tésztához: 6 deka liszt / 5 deka vaj / 2 felvert tojás
• A töltelékhez: 3 dl habtejszín / 1 csomag habfixáló / 1 kk porcukor / 3-4 ek mascarpone / 2 ek méz / 1 vaníliás cukor / fél citrom leve
• A csokimázhoz: 10 deka (egy tábla) étcsoki / 2 deka vaj / 5 deka cukor / 1 dl tejszín

1. A fánk tészta elkészítése: A kimért lisztet átszitáljuk egy tálba. A vajat másfél deci vízzel lábosban addig melegítjük, amíg megolvad és felforr, ekkor levesszük a tűzről és egyszerre beleöntjük az összes lisztet. Egy fakanállal olyan sima tésztává keverjük, ami szinte egy cipóvá áll össze. Ezután apránként a tésztához öntjük a felvert tojásokat, és addig folytatjuk a keverést a fakanállal, amíg sűrű, sima és fényes tésztát nem kapunk. Ekkor a kész tésztát egy centi átmérőjű, kerek nyílású habzsákba kanalazzuk. Ha ez túl profin hangzik, fogunk egy nagyobb uzsis zacskót, ebbe kanalazzuk a tésztát és a végén az egyik sarkán egy centis lyukat vágunk ollóval. A sütőpapírral kibélelt tepsi(k)be kb. dió nagyságú tésztahalmokat nyomunk, és 200-220 fokra előmelegített sütőben kb. 15 perc alatt aranybarnára sütjük őket. 10 perc után érdemes a sütő közelében maradni,mert a vége felé nagyon könnyen bebarnulhatnak a fánkok. Ha a fánkok kész vannak, kivesszük a tepsit a sütőből és minden fánkot egyenként félbevágunk, akárcsak a hamburgerzsemlét. Ha jól kikevertük a tésztát, akkor a félbevágott és megsült fánkocskák közepe annyira szellős és tágas, mint az újrabútorozott parlamenti ülésterem a 200 képviselőnek. Ebbe a légüres térbe kerül majd a mascarponéval dúsított tejszínes krém.

2. A töltelék krém elkészítése: A behűtött habtejszínt felverjük egy csomag habfixálóval és egy kiskanálnyi porcukorral. A mascarponét elkeverjük a vaníliás cukorral, a mézzel, 1 citrom reszelt héjával és kevés citromlével, majd óvatosan egy spatulával elkeverjük a felvert habbal, és az egészet habzsákba (uzsis zacsiba) töltjük.

3. A csokiszósz elkészítése: az öntet hozzávalóit lassú tűzön homogén állagúra összekeverjük, majd egyenként bőven meglocsoljuk vele a töltött fánkokat.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Hasonló bejegyzések:

Milliomos szelet: kemény vagy csoki! Spenótos-brindzás quiche Múzeum Cukrászda – élet a Kőleves kert előtt, a City Grill után. Fogy a magyar? Halat neki! Parasztosan stílusos villásreggeli: füstölt lazacos röszti

Törzshelyek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfogyott a búzasör íze,
elmosódott a puncstorta színe, elsuhant
a korhelysali és én nem mentem utána
a kiskörút egyre mélyebb erdejében…

A Rákóczi pékség közelgő bezárása gyorsan ráébresztett arra, hogy az élet milyen mulandó: tegnap még egymás után küldtük le a tengerész fröccsöket (sör + benne rum vagy vodka) a tatai Tó presszóban, ma már gyerekbarát helyeket keresünk a szombat délutáni be(ki)üléshez, észre sem vesszük, és holnap talán már minket kell tisztába tenni. De akárhány tavaszt is láttunk már, tarthat bárhol az életgörbénk, van valami, amire bármikor támaszkodhatunk: az asztal, a mindenkori törzshelyünkön. Általánosban ezen az asztalon még többnyire csak pingpongoztunk a Néphadsereg téren (most Honvéd tér), majd 7-8-ikban csalamádés hamburgert ettünk felette az Alkotmány utcai City Grillben (most ír söröző), később teásbögrét és forró csokis csészét pihentettünk rajta a Puskin utcai Erdős caféban, míg végül eljutottunk a Törzsasztalhoz, amit életünkben először felnőtt módjára használtunk (és most nem a puncstortára gondolok): sörrel és tequilával koccintottunk, csajoztunk, szakítottunk és kibékültünk felette. Ez az asztal a Múzeum körúton van, és a helyet úgy hívják Múzeum Cukrászda.

(Na ki tudja, mi hiányzik a képről? és most nem a kint ülő angol turista elmosott arcára gondolok.)

Gondolom ennyiből már ki is derült, hogy nem a nevéért szerettük. Hiszen milyen tízen-huszonéves az, akinek egy cukrászda a törzshelye. De a Múzeum számunkra nemcsak egy cukrászda volt és nem a habos kakaó és profiterol miatt szoktunk oda. Hanem elsősorban azért, mert közel volt. Annyira közel, hogy egy fizikaóra alatt kényelmesen meg lehetett inni egy kávét. Aztán ha már a matekóra is kimaradt, akkor még egy tea is belefért. És ha már a tesinek is vége volt délután, akkor jöhetett a búzasör (Ilzer, monori főzde). Mert mi már akkor búzasöröztünk, amikor Pesten még azt sem tudták, hogy van ilyen. (Lehet, nagyképűen hangzik, de nem annyira, mintha azt mondanánk, hogy mi már akkor fent voltunk a facebookon, amikor Zuckenberg még csak gimiben ismerkedett a programozással.) A közelsége mellett a legnagyobb erénye az a Múzeumnak, hogy éjjel-nappal nyitva van. (Mint a Rákóczi pékség, csak itt még le is lehetett ülni és a pincérek is kedvesek). Szép lassan, napról-napra lopta be magát a hétköznapjainkba ez a pár négyzetméternyi nyugalom. Amit nem is a szépségért szerettünk, mert a Múzeum egyszerűen nem szép. Mi lehet a menő a tükörlambériában, a szűkös asztalokban és a vécé felé vezető nyaktörő lépcsőben? De a pincérek menők voltak, a fehér ing és a csokornyakkendő ellenére is, és nem utolsósorban felnőttként kezeltek minket. Pl. Attila, a Múzeum sármőre, aki már akkor BMW-vel járt, amikor nekünk még a Polskink sem volt meg. Attila haverként kezelt mindenkit, lepacsizott velünk és előre tudta, ki-mit kér. Vagy a bajszos pincér, Józsi egy igazi karakter: egyik este olyan sűrűn voltak az asztalok, hogy egy rossz időben hátratolt széklábban teli tálcával a kezében perecelt el a Múzeum teljes közönsége előtt. És ami ezután elhagyta a száját, abba még egy liberális NMHH-s is belepirulna. Mondhatni Józsi kellő közvetlenséggel kezelte a hirtelen kialakult helyzetet, mintha csak a saját nappalijában zakózott volna el egy lábatlankodó (látatlankodó?) komondorban.

Szóval otthon érezhette itt magát az ember, a törzshelyén a törzspincérekkel a többi törzsvendég között. Mert nem csak mi jártunk ám oda: ott van pl. Szabó Tamás, akivel a nap bármelyik szakában össze lehetett futni valamelyik asztalnál, és akit személyesen egyáltalán nem ismertem sem akkor, sem most, de ahogy azt a törzsvendégek közt illik, mindig biccentettünk egymásnak. Csak sok évvel később egy Old Man’s-beli blueskoncerten szembesültem vele, hogy ez az ember az ország egyik leghíresebb szájharmonika művésze, a Quimby egyik elindítója. Vagy ott van a Katona Színház gárdája, akik egyszer egy premier után ide ültek be lelazítani. Attila mindenkinek Unicumot hozott, mire az egyik színész visszakozott, lévén itt parkol a kocsival a Múzeum előtt. A következő pillanatban Attila már kint volt a másik pincérrel és a színész kispolskiját emelték át a körút külső sávjába, mondván ha nem iszik, feleslegesen foglalja a tuti parkolóhelyet a többi fizetővendég elől. Meggyőző érvek a maradás mellett.

(A megunhatatlan majonézes korhelysaláta csak annyira csíp, amennyire az embernek erre szüksége van a sör mellé.)

Aztán ahogy múltak az évek és a fizikaórák, majd spec kollok, egyre messze kerültem a kiskörúttól és alámerültem a Király és a Kazinczy utca romkocsmáiban, és Újlipótváros kávézóiban új törzsasztal után kutatva. Nem tudtam, milyen nehéz feladat ez, törzshely nélkül sörözni: mintha minden nap egy új munkahelyen kezdene az ember. Nem lehet könnyelműen káromkodni, mindenkivel tegeződni, papucsba bemenni, mert nem ismerjük a belső viszonyokat, sem az árlistát vagy a pincéreket, de még azt sem, hogy zárható-e vécé, és van-e bent papír. Mindazt, amit csak egy törzshely biztonsága adhat. De hiszem, hogy sosem késő bocsánatot kérni egy elhagyott baráttól, mint ahogy hiszek a megbocsátásban is. Hát bocsánatok kérek Tőled én Múzeum, engedd meg újra, hogy a közeledbe térjek, és összekacsinthassak Veled, valahányszor belép az utcáról egy új kliens, akinek ezek a sztorik mit sem jelentenek.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Hasonló bejegyzések:

Itt a szüret szezon: Sörözzünk! Krumplis lazacfasírt, na az megy! Sznobkonyha 1. rész: laza 10 perces lazac jégborban párolva Free your mind: vegyél ricottát! Juhéj süti 3 az 1-ben: mogyoróvajas whoopie pie