Ha majd egyszer híres ember leszek (étteremtulajdonos, publicista, műsorvezető), biztos meg fogják kérdezni tőlem, mikor döntöttem el, hogy a főzéssel fogok foglalkozni. És akkor veszek egy nagy levegőt, megköszönöm a riporternek, hogy feltette ezt a kérdést és belekezdek, valahogy így: „Minden Anyu konyhájában kezdődött, de az is lehet, hogy a Nagyi konyhájában. Nálunk ugyanis sokáig a konyha volt a nappali (angolul sokat mondóbb: living room – a szoba, ahol élünk). 5 éves koromig egy félkomfortos lakásban laktunk, és fürdőszoba hiányában a konyhában fürdettek minket a gáztűzhelyen melegített vízzel. Amíg Apu mosta a fültövünket a lavórban, addig Anyu vacsorát készített fél méterrel odébb. Kevés meghatározott emlékem van ezekből az időkből, mégis úgy érzem, az implicit memóriában lerakódva ezek az emlékek teszik otthonossá ma a mozgásom a konyhában. A Nagyi konyhája (ahol ma már a hathetes Borisz fiam húzza a lóbőrt) annál jobban beivódott az emlékezetbe: Nagyi lakásában a konyha volt a legelső szoba, ahová a gangról belépve eljutottunk, és a legkisebb is, mindössze 5,5 négyzetméter. De nagyjából minden itt történt, ami lényeges: itt volt a menzánk, ahol az iskola után az unokatesókkal összegyűltünk, itt tanultuk a szorzótáblát és a Weöres Sándor verseket, itt kártyáztunk, és itt beszéltük ki a szomszédokat is. Nagyinak megvolt mind a négy unoka órarendje, tudta, ki mikor jön haza ugyanabból a suliból korgó gyomorral. Tudta, ki-hogy szereti a káposztás zvekedlit, én pl. borssal és porcukorral, másik unokatestvérem csak sósan. A túrós csuszát egyenként pirította le nekünk frissen egy egyszemélyes rozsdamentes palacsintasütőben, és sosem tett mazsolát a smarniba, csak mert egyikünk nem szerette. Itt készültek a nagycsaládi ebédmenük is: a vadas marha zsemlegombóccal, a pulykaláb méretű töltött csirkecombok rizibizivel és persze a töltött káposzta hegyek. Felnőtt fejjel rejtély, hogyan tudott Nagyi egy akkora helyen 9 emberre 3 fogásos menüt összeállítani.
Aztán ahogy teltek az évek, a szükséglakásunkból panel lett, majd 11 évre rá kertes ház, amerikai konyhával, hosszú konyhapulttal, elszívóval, mosogatógéppel és általában rengeteg hellyel. Anyu nagy örömére, aki Nagyi főzőtudományát, a nyelv alá égett megszokott ízeket ötvözte jó adag kísérletező szellemmel. A Horváth Ilona szakácskönyv mellett neki már a 90-es évek közepén ott voltak a polcán az itthon kapható nemzetközi szakácskönyvek is, amiket azóta sem fél használni. Anyunak a főzés nem csak egy a szükséges mindennapi háztartási feladatlistán, hanem lehetőség is: kitalálni valami újat, kipróbálni egy még nem próbált ízkombinációt. Én pedig ahogy csak emlékszem, boldogan álltam ott mellette a konyhában és kérdeztem: mi készül. Mi lesz belőle? És utána mi lesz? És mivel esszük? És mit teszel még bele? Megkóstolhatom? Kavarhatom egy picit? Olyan volt a gáztűzhely mellett állni, mintha csak a tévét bámulnám. Teljesen le tudott kötni, ahogy ma is órákon át lennék képes főzőműsorokat nézni. Csak éppen élőben ez még tutibb: hallani a sercegést, és főleg lenyalni minden kanalat, ami a kezembe került. És persze a legjobb, ha meguntam, felmentem a szobámba és csak akkor jöttem le, ha meghallottam, ahogy Anyu felkiabál: kész az ebéééd! Három szó, ami azonnal felidézi a szülői ház akolmelegét. KÉSZ AZ EBÉD. Apátoknak is szóljatok, tette még hozzá Anyu, én meg kinyitottam a pinceajtót és leüvöltöttem Apunak. Üvölteni én is tudok – hallottam Anyum a konyhából – menj le és szólj neki. Kész az ebéd. Mi sem volt természetesebb, minthogy az asztalon gőzölög a zöldségleves citromos gombóccal és a marha barnamártással. Anyu az idők során a vendéglátást is a tökélyre fejlesztette. Ki tudja hány éve elkezdett írni egy vendégnaplót, amiben minden családi vagy baráti meghívás menüsorát feljegyzi, hogy meg véletlenül se kapják ugyanazt a rákkal töltött avokadót ugyanazok az emberek 3 év múlva. Nehogy már megszólják a vendégek a háta mögött. Ha pontozós vacsoracsatákat csinálnánk, Anyu zsinórban nyerné mind, és évekig képes lenne minden napra új és új menüsorokat kitalálni. Ez az, amit én a mai napig nem szeretek a főzésben, kitalálni, hogy mi legyen aznap az ebéd. De Anyu szerintem ezt élvezi a leginkább. Nem csoda, hogy a kezdetektől ő a blog legnagyobb olvasója, hisz ugyanakkora élvezettel szeret beszélni vagy olvasni a főzésről, mint azt nap mint nap gyakorolni.
Reményeim szerint így majd erre a bejegyzésre is rátalál, s ha így lesz, tudni fogja a válaszom: ha egyszer megkérdezik, hogy kinek köszönhetem mindezt. Hát Neki, ki másnak. Köszi az ebédet Anyu, már várom a következőt!
Legutóbbi hozzászólások