Erről a kajáról mindig Erdély jut eszembe. (Ez az első mondat ne tévesszen meg senkit, nem magyarkodni fogok vagy elérzékenyülni, és nem is visszafoglalni.) Egyszerűen csak vannak dolgok, amiről Erdély jut eszembe. Mert ha lehet „bor, mámor, provance”, akkor lehet „pisztráng, sült paprika, Erdély” trió is, kinek-mik a hívószavai. Ha sokat is jártam ott, élni sosem éltem Erdélyben, így aligha tekinthetem magam többnek egy egyszerű turistánál. És mivel írói vénám is alig tapintható, nem gondolom, hogy nekem kéne papírra vetnem „a varázslatos és mesebeli Erdélyország” megható történetét. Maradjunk hát csak a sültpaprikánál: Csíkszereda belvárosában ültünk meggyötörten egy teraszon, talán a Petőfi Sándor utcában, úgy 8 évvel ezelőtt. Nyár volt, tikkasztó meleg (pedig a medvebrummogó zimankó sem ritka arra), mi pedig már a fél napot a kocsiban töltöttük. (Ha valaki nagyjából bejárta már Erdélyt tudja, hogy az nem egy délutáni program egy nyitott tetejű Hop-on Hop-off buszon jégrémet nyalogatva.) Sört kértünk meg ebédet, amihez ilyen melegben jól csúszna valami saláta. Erdélyi cimborám és vendéglátónk a sült paprika salátára szavaz, az én szűz füleimnek pedig ez legalább annyira autentikusan hangzott, mint az, hogy előző este vinettát potyoltunk a lapítón. Amíg az ebédre várunk roma gyerekhad lepi el a teraszt, és az asztalon lévő kenyeret nézik. Kapnak is belőle, de ám 2 perc múlva újra az asztal sarkát kaparják. De most nem kenyeret kérnek, hanem egy kis aprót, mert éhesek. No, ezt a logikát nehezen követtük, de azért pár leijel az útjukra engedtük őket. Az adakozásnak aztán a pincérnő vetett véget, kezében az étellel, köztük a sült paprika salátával, ami így 7-8 év távlatából teljesen elhomályosította, hogy mihez is ettük. Az a saláta tökéletes volt: édes, savanyú, sós és kellően hűsítő, úgy éreztem, mintha minden harapással közelebb kerültünk volna célunkhoz, ami aznap épp Kézdivásárhely volt. Mielőtt a főételt megpiszkáltuk volna, már újabb adag sültpaprikát rendeltünk, és boldogan konstatáltuk, hogy a pár perccel korábban „elhesegetett” kölykök fagyival a kezükben tűntek fel újra a terasz tövében. Hiába, ha nekem sült paprika saláta jut, az a minimum, hogy ők se csak kenyérrel lakjanak jól.
Hozzávalók (mértékegységek nélkül, mert ha valami, ez tényleg érzésre megy, no meg ízlésre)
- 4-5 db húsos paprika
- olívaolaj
- ecet (én fehérborecetet használtam)
- jéghideg víz
- cukor, só
- platni
Igazi sült paprikát is úgy van értelme készíteni, ahogy a sült padlizsánt: szabadtűzön forgatva. Ha erre nincs mód, mert mondjuk a belvárosi garzonunk kandalló nélküli, még mindig reprodukálhatjuk az “érzést”, ha beszerzünk egy platnit, a gázrózsára helyezzük, és ezen sütjük a paprikákat. (A kerámialapos tűzhellyel rendelkezőknek nincs jobb ötletem, tegyék be a sütőbe a paprikát, ahogy én is szoktam a padlizsánkrém készítésekor). Ha azonban van gázrózsánk és platnink is, tegyük rá a megmosott paprikákat, és közepes lángon, többször forgatva addig süssük őket, míg felületük legalább 80%-án harmadfokú égési sérülést nem szenvednek. Ezután tegyük tálba őket, és takarjuk le jó 10 percre, hogy aztán a párától az égett héjukat könnyen le tudjuk szedni. A dresszing, ha úgy vesszük nem egy nagy truváj: egy tálba öntünk kevés borecetet, cukrot, olívaolajat, pár evőkanál jéghideg vizet, majd az egészet jól összekeverjük. A meghámozott, kicsumázott és csíkokra vágott paprikákat ebbe a lébe tesszük, megsózzuk, meghintjük petrezselyemmel és legalább 2 órára a hűtőbe rakjuk. Ha mindent jól csináltunk és hallgattunk az érzéseinkre, az eredmény sem marad el: ezt a salátát a Fogarasi-havasok és a Szent Anna-tó látványa nélkül is gond nélkül a magunkénak érezhetjük.
Legutóbbi hozzászólások